Ritkán írok hosszabban, többnyire a képekkel mesélek. Ha elkezded olvasni ne hagyd abba a felénél, mert a lényeg a végén van…
Minden februárban leszek egy évvel idősebb.
Ez az a hónap, amikor legkevesebbet fotózom, tehát kicsit több időm van, hogy rendszerezzem a képeim, talán a gondolataimmal együtt. A napokban láttam egy filmet amiben a blogírás megváltoztatta egy lány életét. Az enyémet a fotózás változtatta meg, de hiszem, hogy ennek a folyamatnak már jó ideje (hihetetlen, hogy már több mint 2 éve) a blog szerves része.
A filmben a lány nem csak a jó dolgokról írt, hanem a nehézségeiről. És nekem ez tetszett. Elgondolkodtatott és adta az ötletét ennek a bejegyzésnek. Hiszen minden alkalommal mikor írok pár sort egy eseményről, egy párról, egy pillanatról, csak a jó dolgokat emelem ki. Ígyekszem mindenben a jót látni, de a szövegeket visszanézve olyan, mintha mindig minden csodálatos lenne. Az egész képet egyben nézve az is, de a részletek árnyaltabbak.
Pár hete egy lány, akinek egy családi eseményét fotóztam érdeklődött, hogy milyen kamerát vegyen, mivel gondolkodik, hogy ezt a szakmát választja. Egy elég hosszú levelet írtam válaszként, melyben leírtam ennek a pályának a nehézségeit.
A fotózást nem lehet kicsit csinálni. Ritka, ha egy hétvégén nem dolgozom. Mondhatjuk, hogy más pedig hétköznapokon ki sem lát a munkából. Lehet, hogy nem jól csinálom, de tény, hogy számomra minden fotózással eltöltött óra kb. 5-6 óra gép előtt töltött munkaórát jelent. Tehát ha hétvégén nagyobb fotózás van, akkor a hétköznapokat biztosan gép előtt töltöm. Szerencsére hétközben is gyakran fotózom. Ehhez jönn az e-mailek megválaszolása, találkozók, telefonok, albumok. Nem részletezem, nem érdekes. A lényege, hogy gyakorlatilag minden nap dolgozom, nyaralni sem megyek laptop nélkül. Áprilistól októberig mindezt nagyon fegyelmezett, szigorúan beosztott órákkal, feszített tempóval. Rengeteget nélkülöz a családom, lemaradok közös programokról. Vagy ott vagyok, de előfordul, hogy annyira fáradt vagyok, hogy csak olyan, mintha ott lennék.
A fotózással nem egyszerű technikai kérdések, még súlyosabb anyagi vonzatok is járnak. A fotózásban a fejlődéshez a háttér fejlesztése elengedhetetlen. Ezt sem részletezem. Talán annyit említenék meg róla, hogy komoly kihívás a bevétel/kiadás helyes arányát megtalálni. Illetve, hogy bármennyit is dolgozom, hiú ábránd, hogy a mostani befektetett munka hosszú távon teljesedik majd be. Minden gyorsan változik, hosszú távra próbálok időnként tervezni, de ezt többnyire valamilyen változás teljesen átírja.
Fizikailag is komoly megterhelés jelent egy egy munka. Egy hónapja volt, hogy két nap egymás után 17 órát fotóztam. A 3. nap már egy rövid fotózásán nem nagyon tudtam, mit is fotózzak, tudok-e egyetlen ‘értelmes’ képet szerkeszteni. De szezonban is előfordul hogy duplázom, de volt, hogy 10 egymást követő napon át fotóztam. A felszerelésem súlya nem elenyésző, mint ahogyan az a távolság sem, amit megteszek egy-egy munka során.
Mostanra felmerülhetett benned a jogos kérdés, ha ez ennyi nehézséggel jár, miért vállalom? Mert számomra nem a fentiek határozzák meg, hogy mit is jelent nekem a fotózás. Minden szakmának vannak nehézségei, ezek az enyém velejárói. Kihívás, hogy ezeket kezeljem.
Életem álma teljesedett be azzal, hogy fotós lettem. Szerető családban nőttem fel, élek ma is. Korán megtaláltam a társam, két imádnivaló gyermekem van. Tanultam, dolgoztam. De hiányzott valami amitől teljesnek éreztem volna magam. Ezt kaptam meg a fényképezéstől. Minél többet fényképezek annál jobban értékelem, hogy milyen család van mögöttem, hogy milyen szerencsés is vagyok.
Azt hiszem az iskolában mindenkinek megvolt az a feladat, hogy írja le, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Amikor a közgázra jártam, huszonpár évesen, kaptunk egy ilyen feladatot. Le kellett írni, hogy hol látjuk magunkat 5 év múlva. A tanárom nem hiszem, hogy értette, mit csinálok a HR menedzser szakon. Az én dolgozatomban az állt, hogy főállású fotós leszek. 5 évvel később kezdő fotós voltam. Most 10 évvel később elmondhatom, hogy akkor akkori jegyzet, mely egy álom volt, megvalósulva felülmúlta az akkori elképzelést.
A fotózás rengeteg történetet mutat meg nekem, különleges emberekkel, sorsokkal találkozom, nyílnak meg előttem. Olyan pillanatoknak, érzelmeknek lehet részesei, melyeknek általában töredékét élik meg más pályát választottak. Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon mi vonzza felém ezeket az embereket. Hogyan lehetek ilyen szerencsés, hogy ennyien elérnek hozzám, megosztják velem az életüket, gondolataikat, érzelmeiket. Megbíznak bennem, rámbízzák magukat. Nagy felelősség, mely nem nyomaszt, hiszen rengeteg energiát tud adni ahogyan megnyílnak előttem ezek az életek.
A találkozások sok álmomat váltottak valóra, sok mindent mutattak számomra, sokat tanulok belőlük és minden képpel gazdagabb leszek.
Nekem megadatott, hogy megtaláljam önmagam, a teljességet.
Az idézet a weblapomon szinte előre megírta a sorsomat. A szüleim igen jól sikerült házassága esküvői meghívójának idézete ez a Goethe idézet: “…idő állj meg, s ti suhanó percek várjatok!”
Akkor mikor elkezdek fotózni egy kicsit megáll ez az oly gyorsan tovasuhanó idő.
Ez az utolsó bejegyzés az útról. Ezek a képek itt ott már szerepeltek, de van egy két pillanat benne ami igen kedves számomra.
Már sok helyen láthattátok, hogy D. Nagy Kriszta (LaMemoire.hu) is kint volt ezen az esküvőn. Ha bárki egy pillanatra elbizonytalanodna, hogy miért kell ennyi kép mellett még videó, az nézze meg a beharangozó videót.
Ez volt az a nap, amikor végre nem szorított az idő. Amikor helyszínbejáráson voltunk megnéztük a hajókat is (az első pár kép akkor készült). Gyönyörű volt a vízen a nap. A mi utunk pedig a naplementével ért véget. Vagyis ért volna véget, mert aznap nem sütött a nap. De mi esküvőfotósok ehhez azt hiszem hozzászoktunk, ritkán van az úgy, hogy minden egyben van. Tehát inkább élveztem az egzotikus kirándulást, a lehetőséget, hogy ‘kettesben‘ voltam végre velük, hogy Fruzsi ismét gyönyörű volt, hogy nem szorított az idő, hogy bármit kértem mosolyogva csinálták. És hogy itt a vőlegény nyugodtan átölelhette a menyasszony 
A kreatív fotózás hasonlóan zajlott az esküvőhöz. Elképzeltem előre milyen épületek, paloták, templomok kavalkádjában fogok fotózni, hogy alig tudok majd választani a helyszínek közül.
Nos ebből a kavalkád valósult meg. Keralának ebben a városában nem voltak paloták. Templomok lettek volna, de volt fesztivál is. Minden templom tele imádkozókkal. A gondolat, hogy ez még lehet jó helyszín ennek ellenére, átfutott az én európai agyamon is. Csakhogy az én menyasszonyom egy lett volna a sokaságban, hiszen száriban ment férjhez, tehát elvesztünk volna a tömegben. Így maradt a park és a vízpart. A vízparton sem volt annyira egyszerű. Fehér emberek vonzzák a nézelődőket, akik pár kép erejéig érdekesek, utána viszont vadászni kellett a szögeket, ahonnak ki tudtam szerkeszteni őket a képből. De nem panaszkodom, mert akármikor megnézem ezt a klippet, érzem a meleg tengert, látok egy ragyogó, nagyon fotogén menyasszonyt, jóképű vőlegényt, szerelmet, szerető családot.
Nem vagyok benne biztos, hogy a képek jól el tudják mondani, milyen is volt egy igazi dél-indiai hindu esküvő.
Bár előtte átbeszéltük a szertartás menetét, de ebben megegyezett a történet az európai esküvőkkel, nem minden alakul a tervek szerint. Az esküvő előtt az én fejemben is voltak elképzelések, hogyan fogom megörökíteni. Hogy minden apró részletet lefotózok, templomon kívül, templomon belül. Hogy rengeteg portrét készítek a vendégekről, a helyiekről, a templomi szolgáról.
Ehhez a szertartáshoz képest az itthoni szertartások akár milyen gyorsak is, lassúnak tűnhetnek. Mindig történt valami és a valamik nagyon gyorsan váltották egymást. Valamelyik résztvevő sétált, körbejárt, nyakláncot kötött, gyűrűt húzott, megint sétált, meggyújtottak dolgokat, virágot adtak át, szórtak, aláírtak, áldásért mentek. Ezek számomra rejtélyes sorrendben, ám igen sűrűn váltakozva történtek.
Ezt fejelte meg a helyi kollégák lelkes hada, fényképezőgéppel, videóval, fix fényű lámpával, derítőlappal, amatőrökkel kompakt kamerával.
Az, hogy dél volt, kb 40 fok, rengeteg mécses felett, a fix fényű lámpák alatt már csak a ráadás volt. De én nem panaszkodhatom, hiszen Fruzsi a 6 méteres száriban, Jay a hosszú ujjú kabátban fantasztikusan csinálták végig.
A lakodalom pedig a fogadás volt. Jöttek sosem látott unokatestvérek, rokonok rengetegen.
Hogy miért nincsenek gratulációs képek? Vagy miért nincsenek táncos képek? Ez egy igazi tradicionális dél-indiai esküvőn nem szokás, ahol az esküvő a menyasszony befogadásával ér véget.
Szóval fotóztam amit láttam és bíztam benne, hogy sikerül képekben is megjeleníteni azt a színes kavalkádot, amit ott átélhettem.
Decemberben volt egy utalás erre a történetre. A sok éves álmomról mely megvalósult tavaly karácsony előtt.
India más volt, mint vártam, talán azért mert Kerala kicsit más, mint az utiképeken általában Indiából láttam. Itt nem láttam a gazdagság-szegénység olyan fájdalmas és egyben lenyűgöző végletét. Ez a tartomány Indián belül fejlettebb, így aztán a félelmeim, hogy a nyomoron túl nehéz lesz a szépet látnom, vagy hogy beteg leszek nem valósultak meg. 4 fantasztikus napot tölthettem kint, különleges embereket, szokásokat, tájakat felfedezve.
Ez az első slideshow az esküvő előtti képeket, a helyszínbejárást és a készülődést dolgozza fel.
Azt hiszem az éven belüli fényképezőgépem elé kerülési versenyt Bogi nyerné. Valamit mindig kitalál, hogy jó legyen őt fotózni. Most például nagyon édes pocakot növesztett és az őrült ötletemtől, hogy ezt havazásban fotózzuk nem szaladt el.
Így aztán összehoztunk valamit, ami mind a kettőnknek új volt…
Nekem a hagyományos slideshow verzió tetszik jobban, neki pedig a videóváltozat, ezért ebben a bejegyzésben mindenki kedvére válogathat 
Szerintem kislány
Most először voltam az Arénába az esküvő kiállításon. Egyből a közepében találtam magam egy csodaszép standon.
Nem tudom, hogy hoz-e a kiállítás nekem munkát. De nagyon jól éreztem magam. A standon a ruhák (Kretskó Creations), a dekoráció (Rozsondai Attila) olyan hangulatot varázsolt körém, hogy már ezért öröm volt kimenni. Sok kollégával beszélgettem, ami szintén élmény volt számomra. Azt hiszem, mind látogató, mind kiállító szempontjából a kérdésre, hogy megéri-e kimenni egyforma a válasz. Ha nyitott voltál, megtalálhattad miért jöttél…
Mind egy kicsit és igazán egyik sem.
Kriszta és Levente nem bonyolította túl a házasságkötést és egy hétköznap délelőtt kimondták az igent. Ezt még meg tudom érteni. De hogy egy fotózással sem örökítették meg azt a napot, azt ami köztük van, azt már kevésbé. Így ez a sorozat egy kicsit esküvői sorozat, eljegyzési stílusban, nászutas helyszínen. És amiért munka az az ok, hogy mi ketten (hárman) decemberben a tengerpartra vetődtünk. A másnapi esküvőhöz kerestünk helyszínt. Ha már ott jártunk, előfotóztuk a helyszínt – utófotoztuk az ő történetüket.
Krisztáról még fogtok hallani, hiszen én is nagyon várom már, hogy mit videózott Indiában. Mert ez a tengerpart Keralában volt, ahol együtt dolgozhattam és igen, ez a lány az, aki videózott. Furcsa csavara a sorsnak, hogy még sosem dolgoztunk együtt, de már annyi jót hallottam a kollégáktól róla. Nem apróztuk el, elsőre 4 napot töltöttünk együtt. És milyen fantasztikus 4 napot!
Tavaly augusztus óta állandó csúszással vagyok a blogban. Rengeteg fotózás volt, melyekről még nem volt időm írni, de leginkább képeket mutatni. Köztük 5 esküvői fotózás.
Amiért ezt az anyagot választottam most, már nagyon kíváncsi voltam én is, hogy milyen, ha a képeket profi videóval keverem. Ettől lett ez a slideshow számomra különleges. Ladányi Laci munkája, látásmódja, tehetsége teszi ezt a sorozatot teljessé. A fotózás videója önmagában is nagyon jól sikerült darab volt.
Akinek pedig van ideje, a buliról készült klippet is nézze végig. Ez a két klip szerintem megmutatja, miért is van helye az videósoknak a mai esküvők, pillanatok, szerelmek megörökítésében mellettünk.
