Most lett vége és már alig tudom előszedni az emlékeimet. Bár lehet, hogy azért mert végig koncentráltam?
Volt egy gyenge pillanatom, amikor arra gondoltam, mi lenne, ha az őszi bejegyzésem szövegét bemásolnám ide? Vajon észrevenné valaki?
Nem gondoltam komolyan. Csak hát ugye sok minden nem változott. Nem változtak az oktatással kapcsolatos érzéseim, a lelkesedésem, a félelmeim, az örömöm.
Változtak a párok, a fotósok, a helyszín, tehát rajtunk kívül minden.
A 2. napon az utómunkánál mindig megvan a lehetőség, hogy aki bírja, annak szétszedem a képeit. Aki ismer engem tudja, mennyire nem szeretem az ilyet. Mármint ha valaki szétszedi a képeimet. Engem padlóra rak. Így előre szoktam szólni, arra nincs idő, hogy a kritika okozta sérüléseket kezeljem. Csak az kérje, aki ellentétben velem, helyén tudja kezelni. Ez alkalommal nagyon sokan vállalkoztak rá. Így azzal is szembesültem, hogy lehet, hogy kritizálni a legkönnyebb, a hibákat észrevenni legegyszerűbb, ám sok kép előtt elakadtam. Nem tudtam belekötni. Sőt, nem bírtam ki, hogy meg ne dícsérjem. Igazából egy kolléga képein megdöbbenve találtam ki, hogy készüljön egy 2. slideshow is. Tibi azzal szórakoztatta magát, hogy mindig teljesen más szögeket keresett. Ami ettől még lehet, hogy nem hangzik érdekesnek, mindenki kísérletezik. Ám ezek a szögek tökéletesen működtek, megleptek a friss ötletekkel.
Az anyagot nem válogattam le szigorúan, amit feltöltöttek a kollégák szinte mindet beleraktam, kihagyva belőle nagyon hasonló képeket. Köszönöm a résztvevőknek, hogy beszálltak a játékba, a vimeon az elkövetők teljes listája megtalálható.
Amivel szinte mindig zárom ezeket a tefes bejegyzéseket az a köszönet. Mert a háttérben sokan segítenek bennünket. A Verának a sminket, Laurának a hajat, a helyszínnek (Doboz) a lehetőséget, hogy szabadon garázdálkodjunk. Andinak (creations) a ruhát. És nem utolsósorban párosainknak Noéminek&Szabolcsnak, Évinek&Pityunak az egész napos nem kicsit megterhelő pózolást. Nem egyszerű dolog hosszú órákon át természetesen viselkedni. Ám úgy tűnik sokat segít, ha szerelmes az ember…
Heteken, de talán hónapokon át gyötrődtünk mi is lesz ezzel a fotózással. Esik majd? Hideg lesz? Kell esőnap? Ha igen, arra mennyi időnk van? És ez így ment egészen a kitűzött szerdai nap előtti péntekig. Akkor már tudtuk, meleg nem lesz, a tervezett cseresznyés elfagyott. Ám tudtuk, a modelljeink alig várják, vannak fotósok, akik készülnek, így hát vettünk egy mély levegőt, elkezdtük szervezni. Azzal pedig, hogy az energiákat elkezdtük felé fordítani elindult a projekt, olyan örömfotózássá vált, aminek terveztük. Egyik ötlet hozta a másikat, egyik kellék a másikat, egyik szereplő a másikat.
Nagy munka volt, nagy élmény. Igazi csapatjáték volt. 10 modellel, 10 fotóssal, 11 építővel. Amikor elkezdtem összeszámolni, hányan is raktuk össze, hányan jöttek el a kameráink elé én is meglepődtem. Valahogy amikor benne voltunk olyan egyszerűnek tűnt, egyik hozta a másikat. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy ismét nem az enyém volt a munka nehéz része. Egészen más telefonon beszélni róla, mint egyenként összehordani a kellékeket, helyszínt intézni, hajnalban kötni.
Tudom, hogy sablonos, mint az Oscar átadókon, de most akkor is úgy gondolom, itt helye van.
Ez alkalommal szeretnék köszönetet mondani:
Szilviának, akinek a szíve-lelke-kreativitása nélkül ez a sokadik álom, mely el sem indult volna, nemhogy ilyenné alakuljon. Ibolyának, aki hajnalban ott volt, kötötte a csodákat, épített velünk önzetlenül. Ugyanezt Gábornak, aki gyakorlatilag egész napot végig segítette. Péternek a kitűnő grafikáért, Andinak a vendégkönyvért, cd borítóért. Tündinek és Babinak a csodálatos sütikért (és a videó utolsó mozdulatáért). Andinak a ruhákért és elhozta Adélt modellkedni, majd hagyta, hogy a földre az asztalterítőbe becsavarjuk. Krisztának a fantasztikus videóért, Csabának, akinek TEF-es álmai nélkül nem lett volna kivel megosztanunk.
Nem utolsó sorban az összes modellünknek, fotósunknak, hiszen nélkülük hiába álmodtunk volna, céllal, élettel, tartalommal ők töltötték meg.
Közülük hadd emeljem ki elsőként esküvőseinket Esztit és Lacit. Amit ők hónapokon át tűrtek a kavarodással, az minden tiszteletemet megérdemli. Gyakorlatilag hetente változott a dátuma a fotózásnak, annak, hogy egyáltalán le tudom-e fotózni. Már sokszor komolyan szégyelltem magam, hogy egy páros igen fontos fotózásán ennyit módosítok, nem tudok egy megnyugtató végleges verziót megosztani velük. Ha megnézitek őket talán látszik, milyen bájos, tiszta, elegáns és egyben szelíd páros. Ebből a szelídségükre nagy szükség volt, hogy az utolsó pillanatig kitartsanak mellettem.
Ám ahogy szoktam mondani, néha a legnagyobb káoszból, utolsó pillanatos döntésekből születnek olyan fotózások, melyek tényleg örök emlékekké válnak. Az ő fotózásuk is ilyen lett. Elvileg csak a fák közé terveztük, végül egy olyan világ került köréjük, mely az első megbeszélésen még álomszinten sem szerepelt.
Már olyan sokaknak meséltem el ezt a történetet, hogy már olyan, mintha le is írtam volna…
Timi és Laci nálam iskolapéldái sok mindennek. Egyrészt annak, hogy az esküvői fotó mennyire is fontos egy esküvőben. Nem volt a lagziban szolgáltatói asztal. Még a dj is ismerős volt, a dekorációt maguk készítették (éljenek a tehetséges családtagok), a násznép ez alkalommal ceremóniamester nélkül is jól boldogult. A fotók az esküvőjük szervezésekor főszerepet kaptak, készülődéstől hajnalig lehettem velük.
Soha nem fogom elfelejteni, ahogy leültek nálunk a kanapéra. Körülbelül a második mondatuk az volt, hogy hát nekik nem biztos, hogy lesznek olyan képeik, mint a blogomon látnak. Mert, hogy ők nem annyira kreatívak.
Mikor elmentek, már tudtuk, az egyik legőrültebb kreatív fotózást álmodtuk meg.
Itt a második dolog, hogy miért is beszélgetünk sokszor elsőre az esküvőhöz nem illeszkedő témákról, csak össze-vissza. Mert egyik gondolat hozza másikat. A harmadik aranyszabály, a páros kapcsolódása a kreatívba. Nos náluk, olyan tervezet rajzolódott ki a semmiből, melyre csak ha visszagondolok, akkor is mosolyognom kell.
Laci darus kocsikkal dolgozik, kaptak a barátoktól egy kanapét, Timi vett aukción párnákat, rajzol szívecskéket, imádja a könyveket, Laci pedig gyönyörűen hegedül. Az angyalka meg bónusz. Ez így értelmetlen? Nem az, ha ezt végignézitek:
Ami sajnos nem adható át egyetlen slideshow-val sem, az a rengeteg nevetés, amivel ez a fotózás jött. Kolléganőm Melinda is beleesett, belefotózott, velünk nevetett. Jó lett volna, ha még sokkal többekkel oszthattuk volna meg. Hozzájárult a hangulathoz az a baráti páros, akik az angyalkát magukénak tudhatják. Mostanában sokszor érzem, hogy szinte függő vagyok az adrenalintól, amit a fotózások hoznak. Tériszonyos vagyok, de nem zavart egy pillanatra sem, annál inkább az, hogy a nevetéstől alig tudtam a videóban kitartani a kamerát. Nézni a tollaktól prüszkölő párosunkat vidám dolog, ám a stand up comedy aláfestéssel már egyenesen a levegőért kapkodós nevetést jelentette.
A lényeg, sok ilyen párosra vágyom még. Akik leülnek elém félénken, szelíden, aztán úgy megpörgetnek, hogy az expo gombra szinte rágyógyulok.
Hetek óta tologatom ezt a videót. Pedig úgy szeretem, már annyiszor megnéztem. Valahogy annyi anyag jött össze, a legutóbbi hármas bejegyzést pedig nem akartam szétdarabolni. Így most fért be. Ami nálam nem annyira furcsa, hogy valami hetekkel, hónapokkal később kerül fel. Ám az még nálam sem fordult elő, hogy mire a blogomra eljut, már 3000 felett van a nézettsége. No nem azért, mert olyan fantasztikus videós vagyok.
Hanem az a lány, akiről a videó szól rendkívüli sikereket mondhat magáénak és egy világ kíváncsi arra, mit is csinál.
Nekem pedig ismét az élmény része jutott.
Judit kiemelkedő sportoló. Ám remek utitárs is. 26 órát utaztunk oda és vissza sem volt rövidebb. Közben játszott, rapid openen, soktáblás rémes időkontorolos versenyen, tartott rengeteg előadást, látogatott iskolákat. Mindezt mosolyogva, lendülettel, vidáman, tele energiával. Én pedig fotózgattam őt, a brazilokat, mindent ami megragadott.
És abból volt bőven. Brazília sokféle. Mi egy európai részébe csöppentünk, egy szüreti fesztiválba, jólétbe, egy működő városba. Február vége volt, napsütéssel, jókedvvel. Nekem gyakorlatilag ezzel a héttel indult a holtszezon, mert a brazil mentalitást pillanatok alatt át lehet venni. Könnyű azonosulni azzal, hogy nem kapkodnak, úgyis jól alakul minden, mosolyognak és csinálják. Itthon kicsit nehezebb ezt megvalósítani, de vannak dolgok, melyeket hazahoztam.
Most hétvégén volt egy furcsa élményem. Kint az utolsó éjjel elmentünk táncolni. A brazil zene és szamba gyorsan a kedvencem lett. Senki nem táncol egyedül, így a lányok adtak egymásnak, amíg meg nem tanítottak. Ám nem is ez az érdekes. A hétvégén Soltvadkerten a zenekar az egyik kedvenc brazil számomat (kint hallottam először) játszotta az óvodás bálban. Nem is rosszul. Sokszor megdöbbentő milyen pici ez a világ…
Ilyen is régen volt a blogom történetében, múlt héten nem írtam semmit 
Nem mondhatom, hogy rémesen sűrű volt a hét, csak elakadtam zeneileg ezen a slideshow-n és nem mentem tovább. De tegnap megkaptam azt a zenét, ami úgy gondolom, működik, úgyhogy folytatom. Hogy hozzak a lemaradáson, a héten 3 bejegyzést írok.
Erről most csak kevesebbet, mert itt is mesélnek a képek. Egy kedves délutáni szülinap. Ami önmagában még nem biztos, hogy blogig jutna. Ám a menüsor mindenképpen odatolta. Lilát ettünk. Lehetne bizarr is, de nem az. Finom viszont annál inkább.
Az előző bejegyzéshez szorosan kapcsolódik történetében, idéjében is közvetelenül utána jött.
Kati retro babaváró bulija.
Nem sok régi dolgot őrzök. Nem úgy, mint Kati családja, aki nyakig volt régi tárgyakkal, gyermekkoruk ereklyéivel. Melyek mind főszereplővé váltak újra ezen a szombat délutánon. A vendégeket is belevonták, mindenkinek hoznia kellett gyerekkori fotót, kedvenc régi mesekönyvet.
Még a menü is retro volt, szendvics, franciasaláta, traubi és meggymárka, ropi, pilótakeksz, vanílás karika, kókuszgolyó. Nem tudom vajon mennyit ötleteltek, mire elő tudták szedni mit is ettünk annak idején ilyen alkalmakkor.
Én persze nem vittem képet, valahogy azokban a napokban nem jutott el az agyamig mit is olvasok (kiskanalakat is vinnem kellett volna).
Így ezt most pótlom. Egy régi képpel, melyet nagyon szeretek. Számomra sokat jelent, olyan feltétel nélküli szeretet van benne, amely remélem valahol mélyen bennem is meglehet. Csak szerencsére nem úgy alakult az életem, hogy megbizonyosodjak róla. (Ez a két mondat, lehet, hogy most zavarosnak tűnik, de ha valaki személyesen találkozik velem és érdekli mit jelent, annak szívesen elmesélem. A címzett már ismeri a teljes történetet hozzá.)
Kati lesz a következő 3 bejegyzés fő és mellékszereplője. A kismamának lenni van akinek végig csodálatos élmény. Így volt ez Katival is. Minden pillanatát élvezte, ebből jónéhányba beleláttam, párat pedig le is fotóztam.
Ha szeretnék még babát, lehet, hogy írigy lennék. Hogy valaki így tudja tölteni ezeket a hónapokat. Ám én más szakaszában vagyok az életemnek, így csak tiszta szívvel néztem őt időről időre a hónapokon át.
a könnyedségét
az örömét
a várakozását
a békéjét
a kérdéseit
a félelmeit
a kíváncsiságát
a tisztaságát
a lelkesedését
és remélem hamarosan
a kisfiukat
Nem is tudom mi ütött belém, hogy előszedtem ezt az anyagot. Talán mégis tudom. A rendrakás. És Adrienn, meg az ő hétfői telefonja, mely velem lézeng az elmúlt napokban.
Már hetek óta témáztam rajta.
Megírjam?
Ne írjam?
Ma végül is amikor hozzányúltam az anyaghoz, hogy lerakhassam a mentett anyagohoz, hirtelen jött az érzés. Köztes megoldást választok. Megírom, de nem teljes mélységében.
Búcsúzunk. Egy nagy szerelemtől.
Öregszem, tapasztalok, változom. Oly sok mindent megéltem a párok által, a szerelem annyi szintjét, annyi színét, annyi árnyalatát, hogy próbálok nem lázadni. Nem lázadni az fájdalom ellen, melyet ennek az anyagnak összerakásakor érzek. Hétfőn vált hivatalossá, hogy nincs tovább. Nekem most, hogy újra belemerültem.
Gyönyörűek, tehetségesek, szeretnivalók. Kívánom, hogy hamarosan újra tudjanak teljes odaadással szeretni.
Málnalevél&Kati:
Amikor kisebbek voltunk, nem kis felhajtás volt a születésnapunk körül; bulik nem ritkán élő zenekarral, sonkás, pirosaranyos, csemegeubis szendvicsekkel, nagymamánk elmaradhatatlan diótortájával….
…és nem számít, hogy már nem vagyunk olyan kicsik, sokminden megmaradt. Ha a sonkás, pirosaranyos szendvicset olykor fel is váltják újabb gasztroélmények, és élőzenekar is régen volt, a bulik és a diótorta örök, és a cél mindenek felett, hogy közös élményekkel éljük meg az ünnepeket!
Akkortájt – talán a korunkból adódóan is – az volt a cél, hogy az ünnepelt legyen a középpont, körülötte forogjon a világ… de ahogy múltak az évek a cél egyre inkább áttolódott; a mi szülinapunk hétköznap a barátaink számára, tehát adódhat egy jó alkalom, hogy kirántsuk őket a megszokott mókuskerékből, csináljunk valamit együtt, valami különlegeset, szokatlant amire nem mondanak nemet…
…ami igazából az együttléttől más… hiszen mi különleges van abban, hogy sétálunk, beszélgetünk, nevetünk, jókat eszünk, és persze vásárolunk…
kell hozzá némi csiribiri hideg északi szélben, és szakadó esőben…
…de a színek feldobják a szürkeséget…mindig, mindenhol…
és ki látott már hatalmas piros gömböket repülni Bécsben ????
Timi:
A bejegyzéshez csak egy idézettel szeretnék hozzászólni:
Akik megélik az élet csodáját, csupán egyetlen ponton különböznek azoktól, akik nem: a szokásaikban. A vonzás törvényének használata életformájukká vált, így bárhová is mennek, bármihez is nyúlnak, csoda terem. Ők azok, akik folyamatosan – és nem csupán kivételes esetekben – támaszkodnak a bennük levő erőre. […]
Rhonda Byrne
Róluk már írtam, az idei egyik legérdekesebb, legtanulságosabb kreatívot fotóztam velük. A vízhez kapcsolódóan csak annyi, hogy nem is olyan régen fotóztam medencében. Nos az ő nyári tengeri fotózásukhoz képest, medencében gyerekjáték fotózni.
Most azonban a téma az ő esküvőjük. Horvátországi dupla kreatív ide-vagy-oda, most is elvonultunk a násznéptől egy jó félórára.
Az együtt töltött napok után tudtam mire számíthatok az esküvőjük kapcsán. Sok-sok elérzékenyülésre. Könnyek számában biztos, hogy ez volt az idei győztes esküvőm. Megvan a bája, mikor egy páros ennyire nem tudja és nem akarja elrejteni az érzelmeit. Ők igazi csodaként élték meg a másikra rátalálást, megosztva velünk ezt.
Sok minden volt nagyon szép ebben az esküvőben. Szandi, a ruhája (olyan egyszerű, ám a masnitól és az anyagtól mégis különleges), a helyszín, a torta, a dekoráció. Amiben ez alkalommal én is nyakig benne voltam. A nyári képeket mindenféle méretben (3×4 méteresben is) viszontlátni hatalmas élmény volt. Víz alatti koncepció volt (az esküvőszervező-wedding professionals lányok ötlete), melyhez nem csak az én képeim járultak hozzá, de az asztalokon a dekoráció, illetve az egyik oldalra vetített akvárium is. Meglepő volt, nem szokványos esküvői ötlet, olyan szépen kivitelezve, hogy biztos, hogy nem csak nekem volt varázslatos.
