You are currently browsing the archives for február, 2012.
Évekkel ezelőtt volt egy sütőmargarin reklám, semmi aláfestő zene, effekt, szöveg nem volt, csak a teljes csönd, s a bemutatott képsor zörejei….
Láttuk ahogy egy kéz elővesz egy teflonserpenyőt, hallottuk, ahogy a serpenyő alja koppan a lángelosztón, aztán a kéz gyufásdoboz után nyúlt, kivett belőle egy szálat, hallottuk a sercegést a gyufásdoboz oldalán, a láng hangját ahogy belobbant. Aztán a kéz kibontotta a margarint a fóliából, s azt a forró serpenyőbe csúsztatta. Apró koppanás. Aztán elővett egy deszkát, s egy nagy, súlyos késsel, ami mindannyiszor nekikoccant a deszkának, fokhagymát kezdett apró darabokra vágni. (Ekkor persze talán már mindannyian az orrunkban éreztük a fokhagyma illatát, s kezünkön a felolvadt margarin melegét, amikor a reklámbéli kéz annak hőfokát a serpenyő fölött ellenőrízte.) A serpenyőbe került a fokhagyma, a fakanál pár gyors mozdulatott tett a forró margarinban, aztán előkerültek az apró fagyasztott halak, melyek pár pillanat múlva gyönyörű aranybarnán, ropogósra sülve terültek el a tányéron. Épp olyanok voltak, mint amilyeneket sokunk nyaralásai alatt Neszebarban ettünk.
Talán nem én voltam az egyetlen, aki nem sokkal ezután állt a tűzhelye mellett, kezében a margarinnal és az apró halacskákkal, s újra játszotta, életre keltette a reklámot, és persze gyerekkora nyaralásainak emlékét.
A főzés, az együtt főzés éppen ezért nagyon bensőséges élmény. Hisz egyszerre hat érzékszerveink majd mindegyikére, melyeknek – nem csak ebben az esetben – oly nagyon ki vagyunk szolgáltatva. Látni, hallani, tapintani, szagolni ízlelni az egyik legérzékibb folyamat.
Nem véletlen, hogy Andinak és Lacinak is ez a közös hobbija….
ui. remélem figyeltetek, ezt nem én (Timi) írtam
nem tudok a főzésről így írni
talán azért mert nem tudok főzni sem
így az alábbi lakodalmi recept sem tőlem származik, hanem a menyasszonytól
Aug. 20. Margitsziget. Lehet, hogy csak nekem tűnik olyan vonzónak, de ha mindegy hol tartod az esküvődet ezen a napon, akkor a tüzijátékot érdemes beleszervezni. Gyönyörű, élmény nézni, 20-ának része. Szerencsére Szilvi és Péter is így gondolta.
Bár velem nem igazán találkoztak az esküvő aktív szervezésének szakában (hajszálon múlt, hogy az esküvő előtt egyáltalán láttam őket), azért csak profi módon összerakták. Hajóval visszamenni a szigetre 20-án igazán kellemes kirándulás volt. Annál jobb már csak a befelé út volt. A nagypapa Ladájával. Ami erre az alkalomra jött fel Peste. Nem volt még menyasszonyautó, mely ilyen feltünést keltett volna, ennyi mosolyt csalt volna az arcokra.
Ahogyan leültem Péterrel először beszélgetni picit furcsa volt. Nem nagyon emlékszem, mikor beszélgettem úgy egy vőlegénnyel, hogy a menyasszonyt még nem is láttam. Emlékszem, kérdezgettem, milyen ő, hiszen még a levelezés is Péterrel ment. Azt még nem mondtam, miért is jött nehezen össze ez a találka. Angliában élnek. Miért információ ez? Az a baráti társaság, amelyből őket megismertem szintén annak az évnek az egyik legszebb ruháját adta. Szilvi ruhája is onnan érkezett. Imádtam. Emlékszem, mikor kérdezgettem Pétert, milyen menyasszony is vár majd rám azt mondta törékeny és gyönyörű. Nem túlzott. A ruha pedig csak hangsúlyozta a szinte gyermeki könnyedségét.
A kreatívra hoztak egy-két dolgot. Ami rájuk jellemző. Nem kell elmesélnem mit-miért. Kivéve egy kelléket a telefont. Ha hiszitek, ha nem, ez a légies teremtés egy rendkívül talpraesett üzleti világban dolgozó nő.
A kreatívval kapcsolatban egy dolgot megemlítenék. A helyszínkeresés mindig nehéz kérdés. Margitsziget, a Holdudvarban vagyunk. Nem csak hogy beengedtek, nem kértek a fotózásért díjat, de még az üdítőre is vendégeik voltunk. Apró szívesség ami nagyon jól esett.
Az alábbi fotó pedig egy utóirat.
Amikor fáradsz, amikor az érzelmek örvényében dolgozol minden sokkal jobban betalál. Gyenes Szilvia dekorálta ezt az esküvőt.
Ez az én tányérom. Az a virág pedig egy ‘gondoltam rád’ virág. Mindent elmondott.
Évekkel ezelőtt egy kislány születésénél jelen voltam. Az egy igen egyszerűen indult szülés volt, ám rengeteg izgalommal, komplikációval zajlott végül le. Aki olvassa a blogot, tudja, hajlamos vagyok mindenbe végletekig belevonódni. Egy gyermek születésénél meg sem próbálok ellenállni ennek. Ám a tehetetlenség, a pánik a nagy boldogság mellett olyan intenzív volt, évek teltek el, mire úgy éreztem, képes leszek egy ilyen történetnek ismét megörökítője lenni.
Zsuzsiról és Ádámról nem is olyan régen olvashattatok. Zsuzsi harmadik gyermekét várta. Ádám pedig szülész-nőgyógyász. Lehetett tudni, vagy legalábbis úgy vártuk, hogy ennek a babának a születése olyan lesz, mint amit mi nők álmodunk. Így mikor először felmerült, hogy én is ott leszek, örültem. Tudtam, nem lesz kapkodás, nem lesz ‘nem tudom mi történik’, nem lesz emésztő félelem.
Sokszor tervezünk és másként írja meg a sors. Ám velük megélni, átélni, olyan volt, mint a filmeken.
Tele volt izgatott várakozással, érintéssel, szerelemmel, aggodalommal, türelmetlenséggel. Mindebből annyi, ami talán soha máskor nem tapintható ilyen intenzíven.
Zsuzsit évek óta ismerem. Minél többet látok belőle, annál jobban szeretem. Nem is tudom, hogy meg tudom-e fogalmazni mit érzek. Olyan közel engedtek magukhoz, melyre nem tudom, hogy én képes lennék-e valakivel, aki nem rokonom, vagy ezer éves barátom. Nem láthatatlan fotósként voltam jelen. Beszélgettünk, hozzájuk érhettem, rámnéztek. Megajándékoztak. Részese voltam gyermekük születésének, az élet legnagyobb csodájának.
Nem vagyok tapasztalt szülésekben. Ám mégis hiszem, hogy Zsuzsi kivételes volt. Olyan méltósággal, olyan szelídséggel szülte meg ezt a gyermeket, amelyet elképzelni sem tudtam, hogy létezik. Olyan tartása, akaratereje volt, mindezt olyan lágysággal ötvözve, hogy egyik csodából estem a másikba. Ádámot már láttam szerelemmel viselkedni, ám most ez a kör bővült. Apa-fia első közös perceit végignézni is nagyon megható volt. A nagypapákkal bővülve 4 férfi első közös pillanatai. Nem lehet jól leírni. Talán nem is kell, ezek olyan tiszta, erős érzések, melyeket mindenki szavak nélkül ért.
Köszönöm.
1. nem csak az én képeim vannak benne, nem lehettem ott minden alkotásnál (köszönet érte a kollégáknak)
2. bár nagyon szívesen fotóztam azokat is
3. tudom, ne legyek lehetetlen, így is többet kapok ebből a varázslatból, mint az átlag
4. de nem tudok hozzászokni, soha ne fogom megunni
5. egyszer egy szobát nyakig pakoltatnék vele, belefeküdnék a közepébe és csak élvezném, bármerre fordítanám a fejem szépséget látnék
6. szerintem nektek is tetszeni fog
Július 1-e, pénteket írunk. Le vagyok maradva a sorozatokkal, ám ez még nekem is nagy visszaugrás. Vártam egy fotózást, a történet zárását. A kreatív súlya mindig a pároson múlik. Dettiékkel egy sok helyszínes, külön napos kreatívos fotózást terveztünk. Sok színt, sok témát, vizuális kavalkádot álmodott Detti. Ám úgy tűnik, náluk már így maradunk. Azzal a 20 perces kreatívval, amit nagy nehezen beleszorítottunk a napjukba. Viharos szélbe, nagy rohanással, azzal a tudattal, hogy még folytatjuk.
Nem mindig fontos a kreatív. Az, hogy milyen helyen áll, a pároson múlik. Valahogy mostanában sokszor érzem azt, az esküvőben rejlő pillanatok sokkal többet mesélnek, míg a kreatív egy álom, melyet együtt megálmodunk. Időben és térben oda, ahol a páros életre kelhet. Velük azért éreztem befejezetlennek, mert sokat terveztünk, de végül úgy besűrűsödött minden, elfutottak a hónapok, hogy csak úgy elmaradt.
Mondtam is Dettinek, furcsa volt slideshow-t készíteni. Egy túl hosszú (az esküvő minden részlete adta a hangulatokat) és egy túl rövid, melybe sok hasonló kép is bekerült. De nem kesergek, nincs is miért.
Volt egy csodaszép menyasszony, hatalmas mosollyal, teli élettel, szerető vőlegénnyel, családdal, vidám barátokkal és egy édes közös gyermekkel. A kutyusról pedig ne is beszéljek
Kétes volt az időjárás, ám végül csoda felhőket, nagy szelet kaptunk, amit egy ekkora fátyolnál annyira szeretek. Olyan gyorsan szaladt el a napjuk, pont, mintha a szél fújta volna el. Jó, hogy ez mosoly megmaradt nekem…
Egy esküvői nyílt napon leült egy páros elém. Beszélgettünk. Mint ahogyan sok másik párossal. Kértek ajánlatot. Foglalt voltam. Ajánlottam kollégákat, akik szabadok. Végignézték őket. Eddig a történet egy sok közül.
Ám ők visszajöttek.
És átszervezték miattam az esküvőjüket.
Tudom, hogy ha szabad az időpontom, akkor sem kis döntés kimondani, hogy én leszek az esküvőjük megörökítője. Az sem, ha valaki a szabad hétvégéimhez igazodik dátumválasztásban. Ám mély levegőt venni és egy összerakott esküvőt átszervezni miattam még nagyobb súllyal bír. Mindezt úgy, hogy a helyszín, ahol esküvőztünk nem nagyon csinált még pénteki esküvőt. A vőfély nem vállalta a pénteket. Vidéken vagyunk, Füzérkomlón, esküvő sem minden hétvégés történet, ez pedig végképp kívül volt a sztenderdeken. Azt már meg sem mertem kérdezni, a szülők mit szóltak ehhez. Mire odaértem szerencsére mindenki nagyon kedves volt, Judit jó munkát végzett.
Ragaszkodásuk örökre megmarad nekem.
Csak mostanában találkoztam vele. Szerintem az idei egyetlen menyasszony aki szinte azon a héten kapja a képeit, amikor a slideshowját csinálom. Nem sokat segít, ha két munkamániás próbál időpontot egyeztetni .
Szeretem az egyenruhás esküvőket. Van az egyenruhának valami varázsa. Legalábbis női szemmel látható. Van valami tudatos a férfiakban akik ezt a ruhát hordják. Attilában a tudatosság mellett olyan szeretet, szerelem volt, ami Judit nem egyszer vitt el sírásig aznap. Ami pedig azt hiszem csodálatos. Örömünkben sírni azt jelenti, megéljük a pillanatot. Ők pontosan ezt tették.
Az esküvő előtt pár héttel egy évfordulós, másnak hétköznap délutánt, egy nagyon bensőséges polgárit megörökítettem nekik.
Ebből csak két képet ragadtam ki, amelyet utána fotóztunk, ezek voltak elsőre is a kedvenceim.
