Heteken, de talán hónapokon át gyötrődtünk mi is lesz ezzel a fotózással. Esik majd? Hideg lesz? Kell esőnap? Ha igen, arra mennyi időnk van? És ez így ment egészen a kitűzött szerdai nap előtti péntekig. Akkor már tudtuk, meleg nem lesz, a tervezett cseresznyés elfagyott. Ám tudtuk, a modelljeink alig várják, vannak fotósok, akik készülnek, így hát vettünk egy mély levegőt, elkezdtük szervezni. Azzal pedig, hogy az energiákat elkezdtük felé fordítani elindult a projekt, olyan örömfotózássá vált, aminek terveztük. Egyik ötlet hozta a másikat, egyik kellék a másikat, egyik szereplő a másikat.
Nagy munka volt, nagy élmény. Igazi csapatjáték volt. 10 modellel, 10 fotóssal, 11 építővel. Amikor elkezdtem összeszámolni, hányan is raktuk össze, hányan jöttek el a kameráink elé én is meglepődtem. Valahogy amikor benne voltunk olyan egyszerűnek tűnt, egyik hozta a másikat. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy ismét nem az enyém volt a munka nehéz része. Egészen más telefonon beszélni róla, mint egyenként összehordani a kellékeket, helyszínt intézni, hajnalban kötni.
Tudom, hogy sablonos, mint az Oscar átadókon, de most akkor is úgy gondolom, itt helye van.
Ez alkalommal szeretnék köszönetet mondani:
Szilviának, akinek a szíve-lelke-kreativitása nélkül ez a sokadik álom, mely el sem indult volna, nemhogy ilyenné alakuljon. Ibolyának, aki hajnalban ott volt, kötötte a csodákat, épített velünk önzetlenül. Ugyanezt Gábornak, aki gyakorlatilag egész napot végig segítette. Péternek a kitűnő grafikáért, Andinak a vendégkönyvért, cd borítóért. Tündinek és Babinak a csodálatos sütikért (és a videó utolsó mozdulatáért). Andinak a ruhákért és elhozta Adélt modellkedni, majd hagyta, hogy a földre az asztalterítőbe becsavarjuk. Krisztának a fantasztikus videóért, Csabának, akinek TEF-es álmai nélkül nem lett volna kivel megosztanunk.
Nem utolsó sorban az összes modellünknek, fotósunknak, hiszen nélkülük hiába álmodtunk volna, céllal, élettel, tartalommal ők töltötték meg.
Közülük hadd emeljem ki elsőként esküvőseinket Esztit és Lacit. Amit ők hónapokon át tűrtek a kavarodással, az minden tiszteletemet megérdemli. Gyakorlatilag hetente változott a dátuma a fotózásnak, annak, hogy egyáltalán le tudom-e fotózni. Már sokszor komolyan szégyelltem magam, hogy egy páros igen fontos fotózásán ennyit módosítok, nem tudok egy megnyugtató végleges verziót megosztani velük. Ha megnézitek őket talán látszik, milyen bájos, tiszta, elegáns és egyben szelíd páros. Ebből a szelídségükre nagy szükség volt, hogy az utolsó pillanatig kitartsanak mellettem.
Ám ahogy szoktam mondani, néha a legnagyobb káoszból, utolsó pillanatos döntésekből születnek olyan fotózások, melyek tényleg örök emlékekké válnak. Az ő fotózásuk is ilyen lett. Elvileg csak a fák közé terveztük, végül egy olyan világ került köréjük, mely az első megbeszélésen még álomszinten sem szerepelt.
Ilyen is régen volt a blogom történetében, múlt héten nem írtam semmit
Nem mondhatom, hogy rémesen sűrű volt a hét, csak elakadtam zeneileg ezen a slideshow-n és nem mentem tovább. De tegnap megkaptam azt a zenét, ami úgy gondolom, működik, úgyhogy folytatom. Hogy hozzak a lemaradáson, a héten 3 bejegyzést írok.
Erről most csak kevesebbet, mert itt is mesélnek a képek. Egy kedves délutáni szülinap. Ami önmagában még nem biztos, hogy blogig jutna. Ám a menüsor mindenképpen odatolta. Lilát ettünk. Lehetne bizarr is, de nem az. Finom viszont annál inkább.
Az előző bejegyzéshez szorosan kapcsolódik történetében, idéjében is közvetelenül utána jött.
Kati retro babaváró bulija.
Nem sok régi dolgot őrzök. Nem úgy, mint Kati családja, aki nyakig volt régi tárgyakkal, gyermekkoruk ereklyéivel. Melyek mind főszereplővé váltak újra ezen a szombat délutánon. A vendégeket is belevonták, mindenkinek hoznia kellett gyerekkori fotót, kedvenc régi mesekönyvet.
Még a menü is retro volt, szendvics, franciasaláta, traubi és meggymárka, ropi, pilótakeksz, vanílás karika, kókuszgolyó. Nem tudom vajon mennyit ötleteltek, mire elő tudták szedni mit is ettünk annak idején ilyen alkalmakkor.
Én persze nem vittem képet, valahogy azokban a napokban nem jutott el az agyamig mit is olvasok (kiskanalakat is vinnem kellett volna).
Így ezt most pótlom. Egy régi képpel, melyet nagyon szeretek. Számomra sokat jelent, olyan feltétel nélküli szeretet van benne, amely remélem valahol mélyen bennem is meglehet. Csak szerencsére nem úgy alakult az életem, hogy megbizonyosodjak róla. (Ez a két mondat, lehet, hogy most zavarosnak tűnik, de ha valaki személyesen találkozik velem és érdekli mit jelent, annak szívesen elmesélem. A címzett már ismeri a teljes történetet hozzá.)
Kati lesz a következő 3 bejegyzés fő és mellékszereplője. A kismamának lenni van akinek végig csodálatos élmény. Így volt ez Katival is. Minden pillanatát élvezte, ebből jónéhányba beleláttam, párat pedig le is fotóztam.
Ha szeretnék még babát, lehet, hogy írigy lennék. Hogy valaki így tudja tölteni ezeket a hónapokat. Ám én más szakaszában vagyok az életemnek, így csak tiszta szívvel néztem őt időről időre a hónapokon át.
a könnyedségét
az örömét
a várakozását
a békéjét
a kérdéseit
a félelmeit
a kíváncsiságát
a tisztaságát
a lelkesedését
A visualime kislányok mind olyan szépek. Sokan vannak (heten), ám a picikből kettőnk is van. Valahogy úgy alakította a sors, hogy bár szerettük volnak, sajnos egyik születésénél sem lehettem ott. De nem panaszkodom. Csak örülök. Mert vannak, mert láthatom őket, mert fotózhatom őket, mert a kiságy, bár sokszor üres a bemutatóteremben, mégis mindig emlékeztet rájuk. Az örömünkre, hogy ők már ‘közénk’ születtek.
Adél Júlia, pont olyan gyönyörű, mint a neve.
Évekkel ezelőtt egy kislány születésénél jelen voltam. Az egy igen egyszerűen indult szülés volt, ám rengeteg izgalommal, komplikációval zajlott végül le. Aki olvassa a blogot, tudja, hajlamos vagyok mindenbe végletekig belevonódni. Egy gyermek születésénél meg sem próbálok ellenállni ennek. Ám a tehetetlenség, a pánik a nagy boldogság mellett olyan intenzív volt, évek teltek el, mire úgy éreztem, képes leszek egy ilyen történetnek ismét megörökítője lenni.
Zsuzsiról és Ádámról nem is olyan régen olvashattatok. Zsuzsi harmadik gyermekét várta. Ádám pedig szülész-nőgyógyász. Lehetett tudni, vagy legalábbis úgy vártuk, hogy ennek a babának a születése olyan lesz, mint amit mi nők álmodunk. Így mikor először felmerült, hogy én is ott leszek, örültem. Tudtam, nem lesz kapkodás, nem lesz ‘nem tudom mi történik’, nem lesz emésztő félelem.
Sokszor tervezünk és másként írja meg a sors. Ám velük megélni, átélni, olyan volt, mint a filmeken.
Tele volt izgatott várakozással, érintéssel, szerelemmel, aggodalommal, türelmetlenséggel. Mindebből annyi, ami talán soha máskor nem tapintható ilyen intenzíven.
Zsuzsit évek óta ismerem. Minél többet látok belőle, annál jobban szeretem. Nem is tudom, hogy meg tudom-e fogalmazni mit érzek. Olyan közel engedtek magukhoz, melyre nem tudom, hogy én képes lennék-e valakivel, aki nem rokonom, vagy ezer éves barátom. Nem láthatatlan fotósként voltam jelen. Beszélgettünk, hozzájuk érhettem, rámnéztek. Megajándékoztak. Részese voltam gyermekük születésének, az élet legnagyobb csodájának.
Nem vagyok tapasztalt szülésekben. Ám mégis hiszem, hogy Zsuzsi kivételes volt. Olyan méltósággal, olyan szelídséggel szülte meg ezt a gyermeket, amelyet elképzelni sem tudtam, hogy létezik. Olyan tartása, akaratereje volt, mindezt olyan lágysággal ötvözve, hogy egyik csodából estem a másikba. Ádámot már láttam szerelemmel viselkedni, ám most ez a kör bővült. Apa-fia első közös perceit végignézni is nagyon megható volt. A nagypapákkal bővülve 4 férfi első közös pillanatai. Nem lehet jól leírni. Talán nem is kell, ezek olyan tiszta, erős érzések, melyeket mindenki szavak nélkül ért.
Egy műtermi nap után, kicsit bágyadtan, de már sejtve mi vár rám örömmel készülődtem. Komolyan vettem a dresscode-ot, ami nem volt egyszerű. A piros még hagyján. Ám ‘könnyítés képpen’ fehérrel volt kombinálva. Ami télen azért nem annyira egyszerű. Jól jött a fotózásokhoz tavaly vett zokni, amit most én avattam fel.
Azon gondolkodom, mit is írjak. Kell írnom? Nem vagyok benne biztos. Ami ebben az estében benne volt, nagyon érezhető ebből a klippből.
Az ilyen alkalmakból több kellene legyen az életemben. Amikor ráérünk beszélgetni. Úgy, hogy nem azzal van tele a fejem, hogy mivel maradtam el. Lassan csak utolérem majd magam. Sok érték van körülöttem, mely több figyelmet érdemel. És én jövőre azon leszek, hogy ez megtörténjen .
Lányok, köszönöm, élmény volt!
Mint mindig.
Nos ez a bejegyzés már minden csak nem aktuális. Ám tegnap mikor Kati átküldte nekem a montázst, arra gondoltam, hogy akkor itt az ideje, hogy ezt is beillesszem:
Ez a program a Néveri családtól már szinte tipikusnak számított. Nekem munkamániásnak egy újabb lökés arra, hogy miért is kell visszarendeznem az életem kicsit a régi mederve. Mindenki összejön, rászán egy napot arra, hogy egymás társaságát, egymásra odafigyelve élvezzék. Finom játéka volt az intim, bulis, családi hangulatoknak.
A reggelt a csajok hármasban indították. A címszó anyanap, szín zöld (biozöld:)). Reggeli anyukával, vásárlás, csajos módra, valami ‘eddig hogyan tudtam élni nélküle’ zöld kütyü beszerzése.
Én a déli programtól csatlakoztam, nyílt zumbaóra barátokkal. Nem magyarázom túl a hangulatát, itt a slideshow:
A napot egy kis könnyű snakkel folytattuk a szaunázás után. A fodrászkodás már nem fért bele a programba, csak ültünk és beszélgettünk egy jót, mielőtt a család kibővült volna. Gabi profi módjára előkészített vacsorával várta a vendégeket. Megjöttek a férfiak, nagyszülők és az anyuka ünneplésére szánt napot végül Babi szülinapi köszöntésével zártuk.
Nem igazán tudom jól leírni, milyen is volt ez a nap. Mert nem lehet leírni azokat a finom rezdüléseket amitől egy egésszé állt össze.
A kiscsaj gyönyörű, szebb nem is lehetne.
De ebben a slideshowban ezt sajnos nem tudom megmutatni.
Mert hogy itt még csak vártuk a kisasszonyt.
A fotózás eredetileg páros fotózásnak terveztük. Aztán sikerült addig kavargatni az időponttal, míg aztán kismama fotózás lett belőle.
Kollégát fotózni nagy öröm és elismerés. Koti nagyon jó látású fotós, tele érdekes képekkel.
Az öröm, mellett azonban ott van a kétely. Ami tulajdonképpen állandó kísérőm, csak időnként erősebb. Kollégákat fotózva a legerősebb. Vajon tényleg képes leszek olyan képeket fotózni, amelyek valóban tetszenek majd?
(Azt mondták, hogy tetszenek nekik a képek, de lehet, hogy csak kedvesek akarnak velem lenni )
Mindenesetre én jó érzéssel emlékezem. Nem tudom Anna (Koti párja) mit szólt a három fotós szakmázásához (Melinda kolléganőm is beszállt), de mi jól szórakoztunk. A képek igazi csapatmunka eredményei.
Egy valamit hadd meséljek még el, ami meglepett. Magamból kiindulva azt mondanám egy fotós a kamera másik oldalán nehéz dió lesz. Valami csoda folytán Koti teljesen lazán elvolt a túloldalon is, adva ezzel sok apró ötletet a sorozat vidám képeihez. Meg aztán mivel Meli és Anna és Koti jóbarátok, a mókázás még inkább garantált volt.
A helyszínekért köszönet a Ten Minutesnek és a Corvin Sétány Játékboxának.
I was like being within a movie. Amazing location. Everything so peaceful.
Anel is a talented event organizer. Besides the fantastic wedding we had a lovely girls only breakfast on the morning of her wedding. This one was for the family on the next day. Weather could not have been more beautiful. Smiles, laughter, hugs, chats and saying goodbye. Having an international wedding means saying goodbye for a longer time, leaving for different continents.
What made that morning even more movie like I was that we were in spring in October. And I was in the middle of a family that I met for the first time. On the other side of the world. Somewhat surreal.
What was real that this wedding, this trip, this dream was about to end.
This farewell brought up the lyrics of one of my favourite songs:
So I walk on
And make my memories
And hope’s not gonne
Because I still believe
There’s a reason for passing time
This are the seasons of my life
