Egy műtermi nap után, kicsit bágyadtan, de már sejtve mi vár rám örömmel készülődtem. Komolyan vettem a dresscode-ot, ami nem volt egyszerű. A piros még hagyján. Ám ‘könnyítés képpen’ fehérrel volt kombinálva. Ami télen azért nem annyira egyszerű. Jól jött a fotózásokhoz tavaly vett zokni, amit most én avattam fel.
Azon gondolkodom, mit is írjak. Kell írnom? Nem vagyok benne biztos. Ami ebben az estében benne volt, nagyon érezhető ebből a klippből.
Az ilyen alkalmakból több kellene legyen az életemben. Amikor ráérünk beszélgetni. Úgy, hogy nem azzal van tele a fejem, hogy mivel maradtam el. Lassan csak utolérem majd magam. Sok érték van körülöttem, mely több figyelmet érdemel. És én jövőre azon leszek, hogy ez megtörténjen .
Lányok, köszönöm, élmény volt!
Mint mindig.
Nos ez a bejegyzés már minden csak nem aktuális. Ám tegnap mikor Kati átküldte nekem a montázst, arra gondoltam, hogy akkor itt az ideje, hogy ezt is beillesszem:
Ez a program a Néveri családtól már szinte tipikusnak számított. Nekem munkamániásnak egy újabb lökés arra, hogy miért is kell visszarendeznem az életem kicsit a régi mederve. Mindenki összejön, rászán egy napot arra, hogy egymás társaságát, egymásra odafigyelve élvezzék. Finom játéka volt az intim, bulis, családi hangulatoknak.
A reggelt a csajok hármasban indították. A címszó anyanap, szín zöld (biozöld:)). Reggeli anyukával, vásárlás, csajos módra, valami ‘eddig hogyan tudtam élni nélküle’ zöld kütyü beszerzése.
Én a déli programtól csatlakoztam, nyílt zumbaóra barátokkal. Nem magyarázom túl a hangulatát, itt a slideshow:
A napot egy kis könnyű snakkel folytattuk a szaunázás után. A fodrászkodás már nem fért bele a programba, csak ültünk és beszélgettünk egy jót, mielőtt a család kibővült volna. Gabi profi módjára előkészített vacsorával várta a vendégeket. Megjöttek a férfiak, nagyszülők és az anyuka ünneplésére szánt napot végül Babi szülinapi köszöntésével zártuk.
Nem igazán tudom jól leírni, milyen is volt ez a nap. Mert nem lehet leírni azokat a finom rezdüléseket amitől egy egésszé állt össze.
A kiscsaj gyönyörű, szebb nem is lehetne.
De ebben a slideshowban ezt sajnos nem tudom megmutatni.
Mert hogy itt még csak vártuk a kisasszonyt.
A fotózás eredetileg páros fotózásnak terveztük. Aztán sikerült addig kavargatni az időponttal, míg aztán kismama fotózás lett belőle.
Kollégát fotózni nagy öröm és elismerés. Koti nagyon jó látású fotós, tele érdekes képekkel.
Az öröm, mellett azonban ott van a kétely. Ami tulajdonképpen állandó kísérőm, csak időnként erősebb. Kollégákat fotózva a legerősebb. Vajon tényleg képes leszek olyan képeket fotózni, amelyek valóban tetszenek majd?
(Azt mondták, hogy tetszenek nekik a képek, de lehet, hogy csak kedvesek akarnak velem lenni )
Mindenesetre én jó érzéssel emlékezem. Nem tudom Anna (Koti párja) mit szólt a három fotós szakmázásához (Melinda kolléganőm is beszállt), de mi jól szórakoztunk. A képek igazi csapatmunka eredményei.
Egy valamit hadd meséljek még el, ami meglepett. Magamból kiindulva azt mondanám egy fotós a kamera másik oldalán nehéz dió lesz. Valami csoda folytán Koti teljesen lazán elvolt a túloldalon is, adva ezzel sok apró ötletet a sorozat vidám képeihez. Meg aztán mivel Meli és Anna és Koti jóbarátok, a mókázás még inkább garantált volt.
A helyszínekért köszönet a Ten Minutesnek és a Corvin Sétány Játékboxának.
I was like being within a movie. Amazing location. Everything so peaceful.
Anel is a talented event organizer. Besides the fantastic wedding we had a lovely girls only breakfast on the morning of her wedding. This one was for the family on the next day. Weather could not have been more beautiful. Smiles, laughter, hugs, chats and saying goodbye. Having an international wedding means saying goodbye for a longer time, leaving for different continents.
What made that morning even more movie like I was that we were in spring in October. And I was in the middle of a family that I met for the first time. On the other side of the world. Somewhat surreal.
What was real that this wedding, this trip, this dream was about to end.
This farewell brought up the lyrics of one of my favourite songs:
So I walk on
And make my memories
And hope’s not gonne
Because I still believe
There’s a reason for passing time
This are the seasons of my life
The first picture of this slideshow is of a room. That picture is nothing but an ordinary room picture. However, it is very special for me. A few of those pictures hanging on the wall are my work. It was a breathtaking moment to step into the living room of the Baiden family in Johannesburg and face the pictures I took a few years ago in New York.
At that moment the overused phrase of ‘it is a small world’ was not a hyperbole any more.
The family was not the same. I had already met Esi, today an elder sister of Ekua. Both of them so sweet, so charming and warmhearted that now writing this entry of them makes me longing to see, hug and kiss them again.
I had a wonderful day with them and I am grateful for being invited to their home in South Africa.
annyira nehéz.
Az év is az volt. Ám amennyire nehéz annyira csodálatos is. Hiszen a sok munka sok emberi kapcsolatot is jelentett, amelyek mögött igazi csodák húzódtak meg. Februárban szoktam hosszabban írni, de most 3 napja pihenek, meg aztán karácsonykor amúgy is érzelgős leszek…
Az idei utolsó bejegyzésem a gyerekekről, az őket körülölelő családjaikról szólnak.
Ezért búcsúzom egy olyan édesanya kedves szavaival, akinek szerettei átszőtték az idei évemet és tudom, hogy a jövőmbe is beíródtak.
Ez volt a karácsonyi üzenete:
“Timikém!
Családomban több tagja író, bejegyző, blogoló , én nem igazán tartozom ezek közé.
A levélírás sem igazán az erősségem, de úgy gondoltam hogy Téged,akik még is melegséget váltanak ki a szívemből feltétlenül kiemel a csapatból.
Köszönöm a sorsnak, hogy megajándékozott minket Veled, hogy a Te szemeden keresztül naponta lehetőségem van másképpen látni a világot.
Persze elfogultságom számodra bizonyosan érthető, a kicsikről készül képeid nagyon sok örömet jelentenek a számomra, láthatom őket olyannak amilyennek az én szemem nem képes. Kimondhatatlan köszönet érte!
Gyakran nézem meg az egyéb munkáidat is és csodálom azt a tehetséget ahogy a különböző emberekkel való azonosulásod, bőrükbe bújásodat megmutatja őket.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok Neked nyugalmat és tartalmas örömteli együttlétet a Tieiddel az elkövetkező napokra, jó egészséget, fantáziában gazdag sok jó barát szeretetét megtartó és teremtő Újesztendőt kívánok nagyon sok szeretettel
Zsófi”
Ezt a levelet én is írhattam volna kicsit másként. Az írás, a sorsok, az ajándék, az elfogultság, a köszönet mind az én érzéseim is. A kívánságát pedig kívánom mindenkinek.
A slideshow-im nagy része esküvői. Pedig nagyon sok családi sorozatot készítek. És ezek is egytől egyig fontos mini történetek. Hiszen életünket átitatja a gyerekek iránt érzett szeretet, rajongás, függés, aggódás. Ők jelentik azt ami belőlünk ezen a világon marad, az értelem minden mögött. Örömeink kiapadhatatlan forrása.
A slideshow végén a saját családi képeimért köszönet angyali kolléganőmnek, Melindának.
Mielőtt elindultam otthonról épp hogy Ágiék slideshowját sikerült felraknom. Úgy gondoltam, amíg távol vagyok beállítok egy automatikus frissítést, de hát úgy tűnik az időm, valahogy mindig hamarabb elfogy, mint a feladataim. Így most a szokásos esküvő slideshow helyett, egy az elmúlt napokban fotózott egyik anyagból rakok fel képeket. Lara Elizabeth Quilatan 2 éve éppen akkor született, amikor itt kint töltöttünk el pár hetet az államokban. Most a hugi születésekor ha nem is voltam itt, de aznap, mikor hazajött a kórházból, 4 naposan vele is megismerkedhettem.
Sűrű ez az időszak a Quilatan családban. Lara 2. szülinapján született Nina Gabriella. Aznap pedig mikor hazajöttek anyukával a kórházból ünnepelte apuka a szülinapját. Barátnőm Móni nem fog unatkozni a 3 skorpió mellett. Bár Nina egyenlőre rácáfol a horoszkópjára, tüneményes baba, eszik, alszik, ha sírdogál néha, pontosan lehet tudni, hogy mi is a gondja. Sok év telt el azóta, hogy egy ilyen picik környékén töltöttem el napokat. A babaillat, az élet teljesen más beosztása, a meghittség lassabb, de sűrű pillanatai, a napok rendszeressége nagyon messze vannak a jelenlegi életmódomtól.
Nem panaszkodom, hiszen minden korszaknak megvan a szépsége, ahogyan a most gyorsan pergő hónapoknak is. Inkább csak érdekes volt visszamenni az időben számomra. Az pedig, hogy egyáltalán volt esélyem velük lenni sokat jelent nekem. Móni (anyuka) nagyon régi barátnő az életemben és bár az otthona tőlem messze van, mégis mindig érezhetően jelen van. Sok mindent éltünk meg együtt. Sokszor pont a fotózásnak volt köszönhető, hogy mi együtt lehetettünk, együtt élhettem meg vele az utóbbi évek nagy eseményeit.
A jövő sok mindent tartogat még számukra is. Én pedig reménykedem, hogy lesz még alkalmam ezt újra belülről megélni velük.
Akik régebben is olvasták a blogomat, ismerik Amelie történetét. Számomra esküvővel, kismama fotózással indult. Amitől igazi csoda lett az Amelie születése, melynek tavaly tavasszal én is részese lehettem.
Röviddel megszületése után elköltöztek, azóta most láttam őket először újra. Születése napján ott, kialakult valami kötődés közöttünk, helyesebben mondva én kötődöm hozzá. Számomra mindig is egy csoda lesz. Különleges, semmihez nem hasonlítható érzés, ami köt hozzá, ahhoz az emlékhez. Az a nap gazdaggá tett, tudatosabbá, valahogyan megértettem, mi is a feladatom fotósként. Tudatosabban élem meg azt, hogy emberek ilyen közel engednek magukhoz, hogy annyi mindent megosztanak velem.
Két gyermek édesanyjaként jogos lehet a kérdés, hogy miért éltem meg egy hozzám rokoni szálon nem kötődő kislány születését ilyen intenzitással. Amikor a gyermekeim születtek, azt mondhatom, szinte még én is gyerek voltam. Nem annyira a koromat, hanem inkább az érettségemet tekintve. És a fájdalom számomra túl sok mindent elnyomott.
A másik oldalon viszont ma tudom már, hogy mit is jelent egy gyermek érkezése. Hozzájuk képest életem bármely története jelentéktelen.
Szóval a torkomban egy gombóccal látogattam meg őket és mi mást adtam volna apukának pár nappal később a 40. szülinapjára, mint egy pici albumot a kislány képeiből…
Miközben a slideshowhoz válogattam a képeket azon gondolkodtam, hogy vagy nagyon jó fotós vagyok, vagy ez a gyerek annyira szép, hogy akármit csinálok róla az annyira tetszik, hogy elhiszem, hogy tudok fényképezni.
Mivel Lara minden kétséget kizáróan gyönyörű, így a második verziónál maradtam. Bár azt hiszem, hogyha csúnya lenne azt sem venném észre. Az hagyján, hogy mini, hogy kislány, hogy nagy egyéniség, de a mamája az egyik legjobb barátnőm. Így aztán kizárt, hogy ezeket a képeket valaha is tiszta, kritikus szemmel, nem elolvadó szívvel tudjam nézni.
Különösen úgy, hogy a ritka találkozások miatt, az a kevés idő, amit együtt töltünk, az mindig nagyon intenzív élmény számomra. És mindig hiányérzetem van utána. Valahogy sosem elég. Ha ezek a képek nem lennének, el sem hinném, hogy itthon jártak.
.
