Röviddel megszületése után elköltöztek, azóta most láttam őket először újra. Születése napján ott, kialakult valami kötődés közöttünk, helyesebben mondva én kötődöm hozzá. Számomra mindig is egy csoda lesz. Különleges, semmihez nem hasonlítható érzés, ami köt hozzá, ahhoz az emlékhez. Az a nap gazdaggá tett, tudatosabbá, valahogyan megértettem, mi is a feladatom fotósként. Tudatosabban élem meg azt, hogy emberek ilyen közel engednek magukhoz, hogy annyi mindent megosztanak velem.
Két gyermek édesanyjaként jogos lehet a kérdés, hogy miért éltem meg egy hozzám rokoni szálon nem kötődő kislány születését ilyen intenzitással. Amikor a gyermekeim születtek, azt mondhatom, szinte még én is gyerek voltam. Nem annyira a koromat, hanem inkább az érettségemet tekintve. És a fájdalom számomra túl sok mindent elnyomott.
A másik oldalon viszont ma tudom már, hogy mit is jelent egy gyermek érkezése. Hozzájuk képest életem bármely története jelentéktelen.

Szóval a torkomban egy gombóccal látogattam meg őket és mi mást adtam volna apukának pár nappal később a 40. szülinapjára, mint egy pici albumot a kislány képeiből…

Mivel Lara minden kétséget kizáróan gyönyörű, így a második verziónál maradtam. Bár azt hiszem, hogyha csúnya lenne azt sem venném észre. Az hagyján, hogy mini, hogy kislány, hogy nagy egyéniség, de a mamája az egyik legjobb barátnőm. Így aztán kizárt, hogy ezeket a képeket valaha is tiszta, kritikus szemmel, nem elolvadó szívvel tudjam nézni.

Különösen úgy, hogy a ritka találkozások miatt, az a kevés idő, amit együtt töltünk, az mindig nagyon intenzív élmény számomra. És mindig hiányérzetem van utána. Valahogy sosem elég. Ha ezek a képek nem lennének, el sem hinném, hogy itthon jártak.

Aki csak a blogomat olvassa, annak ez is új lesz: az őszi találkozónk…

Azt hiszem az éven belüli fényképezőgépem elé kerülési versenyt Bogi nyerné. Valamit mindig kitalál, hogy jó legyen őt fotózni. Most például nagyon édes pocakot növesztett és az őrült ötletemtől, hogy ezt havazásban fotózzuk nem szaladt el.

Aki rendszeres olvasója blogomnak, Bogival már többször találkozhatott. Aki nem, az a weboldalon a mostanában menüpont alatt megtalálja őket a duplázás alatt. Igazából már tripláztak és akkor még nem is számolom a kis kitérőt, mellyel Csabit leptük meg szülinapjára. De a lényeg, hogy Bogival való ‘összeakadásunk’ érdekes karaktereket hozott az életembe.
Kati, jelen slideshow egyik szereplője megkért, felkért júniusi esküvőjük megörökítésére. Ám előtte csináltunk egy kis családi csapatépítést. A lányokat különleges testvéri kapcsolat fűzi össze és a családban is nagyon intenzív, meglepően tudatosan megélt érzelmek vannak. És hát ennek a fotózásnak a gyöngyszeme Nagypapi volt. Nem hiszem, hogy létezik olyan ember aki ismeri és nem imádja. Én is 10 perc után rajongtam érte. Alig várom, hogy folytassuk történeteiket remélhetőleg már esküvő előtt megkezdve más témákkal.

Velük újra és újra összehozott a sors és a mindig frissülő téma. Először Ibi cégének volt szerencsém dolgozni, aztán pedig jött Marci a pocakban. A bébi galériában fent vannak a képek, ha valakinek kedve lenne utánanézni.

És most a Marcival immár a külvilágban a szezon végén elcsíptük a nyár utolsó pillanatát és beszélgettünk kicsit én meg kattingattam párat.

Néha elgondolkodom, hogy hogyan lehetne a régi párjaimról többet hallani, látni őket, hogy boldogulnak, tudni a jövevényekről…

Az egyszerű válasz az  iwiw lenne. De az számomra igen időigényes terep. Már gondoltam valami adatbázis-regisztráció féle kellene, ahova fel tudnak rakni képeket, egyebeket. Valami mini facebook. Talán egyszer leülök és megálmodom, de addig csak úszom az árral és örülük, ha néha egy kedves régi-új ismerős egy pici Némoval mellém úszik.

Marai Nyerges Dália, nagyon örülünk neked!!!