nászriporter - visualime - jaksa tímea

Bécs, avagy szülinap másként

Málnalevél&Kati:
Amikor kisebbek voltunk, nem kis felhajtás volt a születésnapunk körül; bulik nem ritkán élő zenekarral, sonkás, pirosaranyos, csemegeubis szendvicsekkel, nagymamánk elmaradhatatlan diótortájával….

…és nem számít, hogy már nem vagyunk olyan kicsik, sokminden megmaradt. Ha a sonkás, pirosaranyos szendvicset olykor fel is váltják újabb gasztroélmények, és élőzenekar is régen volt, a bulik és a diótorta örök, és a cél mindenek felett, hogy közös élményekkel éljük meg az ünnepeket!

Akkortájt – talán a korunkból adódóan is – az volt a cél, hogy az ünnepelt legyen a középpont, körülötte forogjon a világ… de ahogy múltak az évek a cél egyre inkább áttolódott; a mi szülinapunk hétköznap a barátaink számára, tehát adódhat egy jó alkalom, hogy kirántsuk őket a megszokott mókuskerékből, csináljunk valamit együtt, valami különlegeset, szokatlant amire nem mondanak nemet…

…ami igazából az együttléttől más… hiszen mi különleges van abban, hogy sétálunk, beszélgetünk, nevetünk, jókat eszünk, és persze vásárolunk…
kell hozzá némi csiribiri hideg északi szélben, és szakadó esőben…

…de a színek feldobják a szürkeséget…mindig, mindenhol…

és ki látott már hatalmas piros gömböket repülni Bécsben ????

Timi:
A bejegyzéshez csak egy idézettel szeretnék hozzászólni:

Akik megélik az élet csodáját, csupán egyetlen ponton különböznek azoktól, akik nem: a szokásaikban. A vonzás törvényének használata életformájukká vált, így bárhová is mennek, bármihez is nyúlnak, csoda terem. Ők azok, akik folyamatosan – és nem csupán kivételes esetekben – támaszkodnak a bennük levő erőre. […]
Rhonda Byrne

Adél – ismét egy csodálatos leányzó

A visualime kislányok mind olyan szépek. Sokan vannak (heten), ám a picikből kettőnk is van. Valahogy úgy alakította a sors, hogy bár szerettük volnak, sajnos egyik születésénél sem lehettem ott. De nem panaszkodom. Csak örülök. Mert vannak, mert láthatom őket, mert fotózhatom őket, mert a kiságy, bár sokszor üres a bemutatóteremben, mégis mindig emlékeztet rájuk. Az örömünkre, hogy ők már ‘közénk’ születtek.
Adél Júlia, pont olyan gyönyörű, mint a neve.

Péter – Isten hozott

Évekkel ezelőtt egy kislány születésénél jelen voltam. Az egy igen egyszerűen indult szülés volt, ám rengeteg izgalommal, komplikációval zajlott végül le. Aki olvassa a blogot, tudja, hajlamos vagyok mindenbe végletekig belevonódni. Egy gyermek születésénél meg sem próbálok ellenállni ennek. Ám a tehetetlenség, a pánik a nagy boldogság mellett olyan intenzív volt, évek teltek el, mire úgy éreztem, képes leszek egy ilyen történetnek ismét megörökítője lenni.

Zsuzsiról és Ádámról nem is olyan régen olvashattatok. Zsuzsi harmadik gyermekét várta. Ádám pedig szülész-nőgyógyász. Lehetett tudni, vagy legalábbis úgy vártuk, hogy ennek a babának a születése olyan lesz, mint amit mi nők álmodunk. Így mikor először felmerült, hogy én is ott leszek, örültem. Tudtam, nem lesz kapkodás, nem lesz ‘nem tudom mi történik’, nem lesz emésztő félelem.

Sokszor tervezünk és másként írja meg a sors. Ám velük megélni, átélni, olyan volt, mint a filmeken.
Tele volt izgatott várakozással, érintéssel, szerelemmel, aggodalommal, türelmetlenséggel. Mindebből annyi, ami talán soha máskor nem tapintható ilyen intenzíven.

Zsuzsit évek óta ismerem. Minél többet látok belőle, annál jobban szeretem. Nem is tudom, hogy meg tudom-e fogalmazni mit érzek. Olyan közel engedtek magukhoz, melyre nem tudom, hogy én képes lennék-e valakivel, aki nem rokonom, vagy ezer éves barátom. Nem láthatatlan fotósként voltam jelen. Beszélgettünk, hozzájuk érhettem, rámnéztek. Megajándékoztak. Részese voltam gyermekük születésének, az élet legnagyobb csodájának.

Nem vagyok tapasztalt szülésekben. Ám mégis hiszem, hogy Zsuzsi kivételes volt. Olyan méltósággal, olyan szelídséggel szülte meg ezt a gyermeket, amelyet elképzelni sem tudtam, hogy létezik. Olyan tartása, akaratereje volt, mindezt olyan lágysággal ötvözve, hogy egyik csodából estem a másikba. Ádámot már láttam szerelemmel viselkedni, ám most ez a kör bővült. Apa-fia első közös perceit végignézni is nagyon megható volt. A nagypapákkal bővülve 4 férfi első közös pillanatai. Nem lehet jól leírni. Talán nem is kell, ezek olyan tiszta, erős érzések, melyeket mindenki szavak nélkül ért.

Köszönöm.

ha már egyszer összeraktuk – csak berakom ide is :)

1. nem csak az én képeim vannak benne, nem lehettem ott minden alkotásnál (köszönet érte a kollégáknak)
2. bár nagyon szívesen fotóztam azokat is
3. tudom, ne legyek lehetetlen, így is többet kapok ebből a varázslatból, mint az átlag
4. de nem tudok hozzászokni, soha ne fogom megunni
5. egyszer egy szobát nyakig pakoltatnék vele, belefeküdnék a közepébe és csak élvezném, bármerre fordítanám a fejem szépséget látnék
6. szerintem nektek is tetszeni fog

Szubjektív történet a kis piros lábasokról

Pár sor tőlem (Timi).
Ezt a bejegyzést már nem én írtam.
Innentől figyeljetek arra, hogy ki jegyzi azt, bár pár bejegyzés és mindenkinek egyértelművé válik majd a stílusok különbözősége.
Én írtam volna felnőtt kori barátságokról, összetartozásról, örömszerzés öröméről, az egyszerű pillanatok nagyszerűvé tételéről, a hétköznapi varázslatokról.
Ám Málnalevél sokkal érdekesebben meséli el ezt.

Olvastam valahol, hogy minden történet egy előző történet folytatása, így talán nem a múlt szombatnál kell kezdenem.

Évekkel ezelőtt azt vágták a fejemhez, hogy minden találkozásból nagy faxnit csinálok. Hogy miért nem főzök olykor-olykor paprikás krumplit, s esszük azt ki a lábosból, ahogy rendes házban szokás. A kritikán napokig törtem a fejem. A rendes házon is, de leginkább azon, hogy a találkozást, ami számomra ünnep, miért kellene hétköznapi keretek között megélni. Mondanom sem kell, hamar megtaláltam a kompromisszumos megoldást. Pár napra rá, a piacon voltam, helyes mini lábosokat vásároltam, nagymamámat kikérdeztem a paprikás-krumpli elkészítésének műhelytitkairól, s következő alkalommal ott gőzölgött a két piros láboska a szépen terített asztalon.

Már akkor is foglalkoztatott, hogy “egyesek” miért akarnak az ünnepből hétkoznapot, míg “mások” a hétköznapokból ünnepet varázsolni. Egyesek miértjeit még ma sem értem teljesen. Másságom leginkább a “mások” kategóriájában teljesült ki. Szeretem az ünnepeket. Pontosabban szeretek másokkal együtt ünnepeket varázsolni hétköznapokból. Az ünnep számomra semmi más, mint odafigyelés, kiszakadás elcsendesülés. Amibe mindenki a személyiségének leginkább megfelelőt adja. Az apropó sok esetben mellékes.

Szombaton az életet ünnepeltük. Ezt jelezték a színek (elgondolkoztató, hogy ugyanarról a képről hogyan jutott egyeseknek a türkisz szín az eszébe, míg másoknak a sárga a virágok, a lucullusi lakoma, a lányok hasában illetve hasán dübörgő gyerekek. Ebbe az estébe nyúló délutánba mindenki bele tett valami egyedit, saját magát.

Volt ki virágot kötött, volt ki kuglófot sütött, voltunk páran, akik igyekeztünk a szomorúságunkat, félelmünket félre tenni, volt ki kevert, volt ki kavart, volt ki ruhatára legmélyéről húzta elő az odaillő ruhadarabot, volt ki hanyagul nyakába dobott egy sálat, volt ki bort hozott, volt ki békességet. S voltak páran, akik mindezt megörökítették, hogy azokon a napokon, amikor kevésbé süt a nap ne csak lelkünk legmélyéről tudjuk előhúzni ezeket az emlékképeket, hanem a kedves fényképeiket tároló fiókjainkból is, megsimogathassuk őket, elmosolyodjunk s erőt merítsünk.
Épp úgy ahogy én teszem nap mint nap a két piros lábossal.

Málnalevél

Január 30. hétfő
A blogom 4 éves 2 hónapos.

Kár agyalni, nem jelent a dátum és az időpont semmit.

Ám a maga módján, ennek a blognak nagy napja van.
Új írója van.

És én nagyon boldog vagyok.
Málnalevél nem olyan mint én.
Szerencsére.
Lenyűgöz a világ, amely a fejében van. A gondolatok, ahogyan megfogalmazza őket.
Ahogyan olvastam az elmúlt évek folyamán az emailjeit, sokszor éreztem magam unalmasnak, egysíkúnak, ha szélsőségesen akarok fogalmazni: szőke nőnek. Erről már sokszor írtam is. Ugyanoda kanyarodok vissza, ugyanazokat a szavakat használom, ugyanazokról az érzésekről írok.

Ám mostantól nem csak én lakom itt a sorok mögött majd.
Aki ismer, tudja, nem vagyok egy magányos típus.
Úgyhogy most tele izgalommal várom is én is, vajon mit fog írni legközelebb.
Túlbonyolítom a saját blogom?
Igen.
És milyen jó érzés

búcsúzó – köszöntő

Már megírtam amit ezekről a látogatásokról tudok írni.
Nem jó dolog, de szinte bezárva mentem el Gálospetrire. Mert tudtam, így tudom csak valahogyan túlélni ezt a napot. Biztos, hogy túl érzékeny vagyok, túlreagálom a dolgokat, ám igyekszem megtanulni kezelni. Elmentem, lefotóztam, megéltem, kívülállóként (amire nem vagyok büszke). Így is határértéken volt, mert amit itt egy napba sűrítve láttam, az hosszú hónapokig fog vissza-visszatérni.

Ezzel búcsúzom a 2011-től, emlékezetes év volt, nagy élményekkel, nagy találkozásokkal. Rendkívüli dolgokat éltem meg. Ahogyan múlnak az évek, egyre többször érzem azt, már nem sok mindent kívánhatok. Olyan csodák adattak meg nekem, melyet tudom, kevesen élnek meg.
Most így készülök 2012-re. Nem akarok többet, jobbat. Talán csak időből egy kicsit lehetne több, hogy a sok jót, a rengeteg szeretetet, a hétköznapok egyszerű történéseit átélhessem, feldolgozzam és emlékezhessek. A nehézségeket megérthessem. A változásokat értelmezhessem. A megváltozhatatlant pedig elfogadjam.

A házban fotózgatva találtam ezt a verset. Gyönyörű. Akkor is elgondolkodtatott, de most lemásolva újra megfogott az egyszerűsége, bölcsessége.

Az Élet Himnusza

Az élet egyetlen – vedd komolyan.
Az élet szépség – csodáld meg.
Az élet boldogság – ízleld.
Az élet álom – tedd valósággá.
Az élet kihívás – fogadd el.
Az élet játék – játszd.
Az élet érték – vigyázz rá.
Az élet vagyon – használd fel.
Az élet szeretet – add át magad.
Az élet titok – fejtsd meg.
Az élet ígéret – teljesítsd.
Az élet szomorúság – győzd le.
Az élet dal – énekeld.
Az élet küzdelem – harcold meg.
Az élet kaland – vállald.
Az élet jutalom – érdemeld ki.
Az élet élet – éljed.

(Teréz anya)

Boldog Új Esztendőt.

karácsony – más típusú családban – mégis szeretetben

Tavaly már jártam Bicskén a gyermekotthonban. Meg is írtam.
Vannak dolgok, melyek nem változtak.

Zita hozzáállása, rengeteg energiája, melyet abba, hogy ez a délután minél örömmel telibb legyen, fektetett. Mindannyian tudjuk, nagy a szükség, évről évre nagyobb. A válság egyre több nehézséget, feszültséget, hiányt szül. Így ötödszörre sokkal nehezebb volt összeszedni az ajándékokat. Bizonytalanabb mindenki élete, valahogy kevesebb az energiánk másokra figyelni. Ezek a gyerekek nagy része azonban most is igazi családjaik nélkül, az otthonbeli családjaik körében töltik az ünnepeiket. Köszönet a sok barátnak, támogatónak, akik feleltek a hívó szóra.

Mi változott?
Az én látásom. Tavaly csak azt éreztem, hogy ezek a gyermekek egy otthonban, szüleik nélkül nőnek fel. A szülői szeretet hiányát pedig nem lehet pótolni. Látom a tiszta tekintetekben a bizonytalanságot, a ragaszkodást, a feltétel nélküli szeret hiányát. Ám most, több otthont meglátogatva, már mást is láttam. A gondoskodás mellett nevelői szakértelmet, tudást, a sok energiát, szeretetet. Azt hiszem elmondhatják, legjobb tudásuk szerint nevelik őket. Pótolni nem lehet, ám a lehetőségeikhez képest igyekszenek maximumot adni.

Ha ezt elmondhatnánk magunkról, hogy a lehetőségeinkhez képest legjobbat adjuk, akkor jó érzéssel zárhatjuk az évet.

gyermekek

szükségben

Már napok óta gondolkodom, mit is meséljek el erről az utunkról. Honnan kezdjem, mennyit osszak meg veletek. Összetett élmény volt, még mindig sokat gondolkodom a történteken. Nem tisztult le, nem tudom, ennyi volt-e, mit kell tanulnom belőle, vagy kell-e tanulnom belőle.

Találkoztam egy angyallal (mezei nevén Ildikó). Most így karácsony kapcsán lehet, hogy nem vagyok egyedül, aki így érzi. Ám ez a lány nem csak karácsonykor angyal. Számára ez egy életforma. A gyimesbükki gyermekotthont támogatja, segíti, éli meg a problémáit, és ritkán mikor eljut hozzájuk, örömeit. Ahogy ő is mondta, egy igazi hibrid lény. Ha nem ismered ezt az énjét, egy talpraesett lányt látsz, aki nagyon jól látja a dolgokat, remek szervező, igazi harcos. Van egy másik énje is, amely a gyerekek bűvkörében él. A gyimesbükki gyermekek tényleg nagyon szeretnivalóak. Édesek, tiszta tekintetűek, egy nagy halom szeretetéhes csicseri had.

Internet kifürkészhetetlen útjai, az időzítés ereje és december 6-án elindultunk Erdély egyik legtávolabbi csücskébe.
Még sosem jártam Erdélyben. Vártam azt a történetet, amiért úgy éreztem érdemes elindulnom. Nos, ennél az oknál nyomósabb nem lehet, a kocsi dugig pakolva karácsonyi ajándékokkal, sok támogató gondosan válogatott, csomagolt meglepetéseivel, a másik oldalon pedig a sok kedves lakó.

Mit vártam? Azt, hogy nehéz lesz. Ám nem úgy volt nehéz, ahogy gondoltam. Azt hittem, ott megüt a nyomor, a kiszolgáltatottság, a szegénység. Ezt azonban nem az otthonban, hanem 4 testvér látogatásánál éltem át (1. slideshow).
Az otthonban mi ért felkészületlenül? Az érzés, hogy hogyan lehet, ezek a gyerekek nélkül a szüleinek élni. Milyen szegénység az ami odáig viszi a szülőt, hogy ne vele éljen a gyermeke. Ezt közelről nézni, a gyermekeket átölelni nagyon felkavaró. Pillanatok alatt kötődni kezdesz, tanulod a neveket, gondolkodsz, hogyan lehetne még többet segíteni.

Fotós társammal, Csabával együtt voltunk ezen az úton. Azt hiszem féltem volna elmenni egyedül. Fizikailag (12 órás út) és lelkileg is. Sok évvel ezelőtt az hazai gyermekotthonos látogatásom után 2 évig nem mentem többet és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek újra menni. Azóta megértettem, hogy nem rólam szól, hogy a képeim/képeink talán segíthetnek. Ez pedig fontosabb annál, mint hogy nekem ezt összerakni, feldolgozni mennyire bonyolult.

Mindig kötődöm a képekhez, nem nézem őket tiszta szemmel. Ám most sírva raktam össze ezt a két anyagot. Már nem is emlékszem, melyik kép az enyém, melyik az övé, valahogy olyan lényegtelen már az is, hogy mi fotóztuk. Nem is látom a képeket.
Csak érzek.
Szükséget.
És reményt, hogy talán sikerült egy kicsit segíteni.

Boldog karácsonyt.

puncsbuli

Egy műtermi nap után, kicsit bágyadtan, de már sejtve mi vár rám örömmel készülődtem. Komolyan vettem a dresscode-ot, ami nem volt egyszerű. A piros még hagyján. Ám ‘könnyítés képpen’ fehérrel volt kombinálva. Ami télen azért nem annyira egyszerű. Jól jött a fotózásokhoz tavaly vett zokni, amit most én avattam fel.
Azon gondolkodom, mit is írjak. Kell írnom? Nem vagyok benne biztos. Ami ebben az estében benne volt, nagyon érezhető ebből a klippből.

Az ilyen alkalmakból több kellene legyen az életemben. Amikor ráérünk beszélgetni. Úgy, hogy nem azzal van tele a fejem, hogy mivel maradtam el. Lassan csak utolérem majd magam. Sok érték van körülöttem, mely több figyelmet érdemel. És én jövőre azon leszek, hogy ez megtörténjen .
Lányok, köszönöm, élmény volt!
Mint mindig.