nászriporter - visualime - jaksa tímea

Szubjektív történet a kis piros lábasokról

Pár sor tőlem (Timi).
Ezt a bejegyzést már nem én írtam.
Innentől figyeljetek arra, hogy ki jegyzi azt, bár pár bejegyzés és mindenkinek egyértelművé válik majd a stílusok különbözősége.
Én írtam volna felnőtt kori barátságokról, összetartozásról, örömszerzés öröméről, az egyszerű pillanatok nagyszerűvé tételéről, a hétköznapi varázslatokról.
Ám Málnalevél sokkal érdekesebben meséli el ezt.

Olvastam valahol, hogy minden történet egy előző történet folytatása, így talán nem a múlt szombatnál kell kezdenem.

Évekkel ezelőtt azt vágták a fejemhez, hogy minden találkozásból nagy faxnit csinálok. Hogy miért nem főzök olykor-olykor paprikás krumplit, s esszük azt ki a lábosból, ahogy rendes házban szokás. A kritikán napokig törtem a fejem. A rendes házon is, de leginkább azon, hogy a találkozást, ami számomra ünnep, miért kellene hétköznapi keretek között megélni. Mondanom sem kell, hamar megtaláltam a kompromisszumos megoldást. Pár napra rá, a piacon voltam, helyes mini lábosokat vásároltam, nagymamámat kikérdeztem a paprikás-krumpli elkészítésének műhelytitkairól, s következő alkalommal ott gőzölgött a két piros láboska a szépen terített asztalon.

Már akkor is foglalkoztatott, hogy “egyesek” miért akarnak az ünnepből hétkoznapot, míg “mások” a hétköznapokból ünnepet varázsolni. Egyesek miértjeit még ma sem értem teljesen. Másságom leginkább a “mások” kategóriájában teljesült ki. Szeretem az ünnepeket. Pontosabban szeretek másokkal együtt ünnepeket varázsolni hétköznapokból. Az ünnep számomra semmi más, mint odafigyelés, kiszakadás elcsendesülés. Amibe mindenki a személyiségének leginkább megfelelőt adja. Az apropó sok esetben mellékes.

Szombaton az életet ünnepeltük. Ezt jelezték a színek (elgondolkoztató, hogy ugyanarról a képről hogyan jutott egyeseknek a türkisz szín az eszébe, míg másoknak a sárga a virágok, a lucullusi lakoma, a lányok hasában illetve hasán dübörgő gyerekek. Ebbe az estébe nyúló délutánba mindenki bele tett valami egyedit, saját magát.

Volt ki virágot kötött, volt ki kuglófot sütött, voltunk páran, akik igyekeztünk a szomorúságunkat, félelmünket félre tenni, volt ki kevert, volt ki kavart, volt ki ruhatára legmélyéről húzta elő az odaillő ruhadarabot, volt ki hanyagul nyakába dobott egy sálat, volt ki bort hozott, volt ki békességet. S voltak páran, akik mindezt megörökítették, hogy azokon a napokon, amikor kevésbé süt a nap ne csak lelkünk legmélyéről tudjuk előhúzni ezeket az emlékképeket, hanem a kedves fényképeiket tároló fiókjainkból is, megsimogathassuk őket, elmosolyodjunk s erőt merítsünk.
Épp úgy ahogy én teszem nap mint nap a két piros lábossal.

Málnalevél

Január 30. hétfő
A blogom 4 éves 2 hónapos.

Kár agyalni, nem jelent a dátum és az időpont semmit.

Ám a maga módján, ennek a blognak nagy napja van.
Új írója van.

És én nagyon boldog vagyok.
Málnalevél nem olyan mint én.
Szerencsére.
Lenyűgöz a világ, amely a fejében van. A gondolatok, ahogyan megfogalmazza őket.
Ahogyan olvastam az elmúlt évek folyamán az emailjeit, sokszor éreztem magam unalmasnak, egysíkúnak, ha szélsőségesen akarok fogalmazni: szőke nőnek. Erről már sokszor írtam is. Ugyanoda kanyarodok vissza, ugyanazokat a szavakat használom, ugyanazokról az érzésekről írok.

Ám mostantól nem csak én lakom itt a sorok mögött majd.
Aki ismer, tudja, nem vagyok egy magányos típus.
Úgyhogy most tele izgalommal várom is én is, vajon mit fog írni legközelebb.
Túlbonyolítom a saját blogom?
Igen.
És milyen jó érzés

búcsúzó – köszöntő

Már megírtam amit ezekről a látogatásokról tudok írni.
Nem jó dolog, de szinte bezárva mentem el Gálospetrire. Mert tudtam, így tudom csak valahogyan túlélni ezt a napot. Biztos, hogy túl érzékeny vagyok, túlreagálom a dolgokat, ám igyekszem megtanulni kezelni. Elmentem, lefotóztam, megéltem, kívülállóként (amire nem vagyok büszke). Így is határértéken volt, mert amit itt egy napba sűrítve láttam, az hosszú hónapokig fog vissza-visszatérni.

Ezzel búcsúzom a 2011-től, emlékezetes év volt, nagy élményekkel, nagy találkozásokkal. Rendkívüli dolgokat éltem meg. Ahogyan múlnak az évek, egyre többször érzem azt, már nem sok mindent kívánhatok. Olyan csodák adattak meg nekem, melyet tudom, kevesen élnek meg.
Most így készülök 2012-re. Nem akarok többet, jobbat. Talán csak időből egy kicsit lehetne több, hogy a sok jót, a rengeteg szeretetet, a hétköznapok egyszerű történéseit átélhessem, feldolgozzam és emlékezhessek. A nehézségeket megérthessem. A változásokat értelmezhessem. A megváltozhatatlant pedig elfogadjam.

A házban fotózgatva találtam ezt a verset. Gyönyörű. Akkor is elgondolkodtatott, de most lemásolva újra megfogott az egyszerűsége, bölcsessége.

Az Élet Himnusza

Az élet egyetlen – vedd komolyan.
Az élet szépség – csodáld meg.
Az élet boldogság – ízleld.
Az élet álom – tedd valósággá.
Az élet kihívás – fogadd el.
Az élet játék – játszd.
Az élet érték – vigyázz rá.
Az élet vagyon – használd fel.
Az élet szeretet – add át magad.
Az élet titok – fejtsd meg.
Az élet ígéret – teljesítsd.
Az élet szomorúság – győzd le.
Az élet dal – énekeld.
Az élet küzdelem – harcold meg.
Az élet kaland – vállald.
Az élet jutalom – érdemeld ki.
Az élet élet – éljed.

(Teréz anya)

Boldog Új Esztendőt.

karácsony – más típusú családban – mégis szeretetben

Tavaly már jártam Bicskén a gyermekotthonban. Meg is írtam.
Vannak dolgok, melyek nem változtak.

Zita hozzáállása, rengeteg energiája, melyet abba, hogy ez a délután minél örömmel telibb legyen, fektetett. Mindannyian tudjuk, nagy a szükség, évről évre nagyobb. A válság egyre több nehézséget, feszültséget, hiányt szül. Így ötödszörre sokkal nehezebb volt összeszedni az ajándékokat. Bizonytalanabb mindenki élete, valahogy kevesebb az energiánk másokra figyelni. Ezek a gyerekek nagy része azonban most is igazi családjaik nélkül, az otthonbeli családjaik körében töltik az ünnepeiket. Köszönet a sok barátnak, támogatónak, akik feleltek a hívó szóra.

Mi változott?
Az én látásom. Tavaly csak azt éreztem, hogy ezek a gyermekek egy otthonban, szüleik nélkül nőnek fel. A szülői szeretet hiányát pedig nem lehet pótolni. Látom a tiszta tekintetekben a bizonytalanságot, a ragaszkodást, a feltétel nélküli szeret hiányát. Ám most, több otthont meglátogatva, már mást is láttam. A gondoskodás mellett nevelői szakértelmet, tudást, a sok energiát, szeretetet. Azt hiszem elmondhatják, legjobb tudásuk szerint nevelik őket. Pótolni nem lehet, ám a lehetőségeikhez képest igyekszenek maximumot adni.

Ha ezt elmondhatnánk magunkról, hogy a lehetőségeinkhez képest legjobbat adjuk, akkor jó érzéssel zárhatjuk az évet.

gyermekek

szükségben

Már napok óta gondolkodom, mit is meséljek el erről az utunkról. Honnan kezdjem, mennyit osszak meg veletek. Összetett élmény volt, még mindig sokat gondolkodom a történteken. Nem tisztult le, nem tudom, ennyi volt-e, mit kell tanulnom belőle, vagy kell-e tanulnom belőle.

Találkoztam egy angyallal (mezei nevén Ildikó). Most így karácsony kapcsán lehet, hogy nem vagyok egyedül, aki így érzi. Ám ez a lány nem csak karácsonykor angyal. Számára ez egy életforma. A gyimesbükki gyermekotthont támogatja, segíti, éli meg a problémáit, és ritkán mikor eljut hozzájuk, örömeit. Ahogy ő is mondta, egy igazi hibrid lény. Ha nem ismered ezt az énjét, egy talpraesett lányt látsz, aki nagyon jól látja a dolgokat, remek szervező, igazi harcos. Van egy másik énje is, amely a gyerekek bűvkörében él. A gyimesbükki gyermekek tényleg nagyon szeretnivalóak. Édesek, tiszta tekintetűek, egy nagy halom szeretetéhes csicseri had.

Internet kifürkészhetetlen útjai, az időzítés ereje és december 6-án elindultunk Erdély egyik legtávolabbi csücskébe.
Még sosem jártam Erdélyben. Vártam azt a történetet, amiért úgy éreztem érdemes elindulnom. Nos, ennél az oknál nyomósabb nem lehet, a kocsi dugig pakolva karácsonyi ajándékokkal, sok támogató gondosan válogatott, csomagolt meglepetéseivel, a másik oldalon pedig a sok kedves lakó.

Mit vártam? Azt, hogy nehéz lesz. Ám nem úgy volt nehéz, ahogy gondoltam. Azt hittem, ott megüt a nyomor, a kiszolgáltatottság, a szegénység. Ezt azonban nem az otthonban, hanem 4 testvér látogatásánál éltem át (1. slideshow).
Az otthonban mi ért felkészületlenül? Az érzés, hogy hogyan lehet, ezek a gyerekek nélkül a szüleinek élni. Milyen szegénység az ami odáig viszi a szülőt, hogy ne vele éljen a gyermeke. Ezt közelről nézni, a gyermekeket átölelni nagyon felkavaró. Pillanatok alatt kötődni kezdesz, tanulod a neveket, gondolkodsz, hogyan lehetne még többet segíteni.

Fotós társammal, Csabával együtt voltunk ezen az úton. Azt hiszem féltem volna elmenni egyedül. Fizikailag (12 órás út) és lelkileg is. Sok évvel ezelőtt az hazai gyermekotthonos látogatásom után 2 évig nem mentem többet és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek újra menni. Azóta megértettem, hogy nem rólam szól, hogy a képeim/képeink talán segíthetnek. Ez pedig fontosabb annál, mint hogy nekem ezt összerakni, feldolgozni mennyire bonyolult.

Mindig kötődöm a képekhez, nem nézem őket tiszta szemmel. Ám most sírva raktam össze ezt a két anyagot. Már nem is emlékszem, melyik kép az enyém, melyik az övé, valahogy olyan lényegtelen már az is, hogy mi fotóztuk. Nem is látom a képeket.
Csak érzek.
Szükséget.
És reményt, hogy talán sikerült egy kicsit segíteni.

Boldog karácsonyt.

puncsbuli

Egy műtermi nap után, kicsit bágyadtan, de már sejtve mi vár rám örömmel készülődtem. Komolyan vettem a dresscode-ot, ami nem volt egyszerű. A piros még hagyján. Ám ‘könnyítés képpen’ fehérrel volt kombinálva. Ami télen azért nem annyira egyszerű. Jól jött a fotózásokhoz tavaly vett zokni, amit most én avattam fel.
Azon gondolkodom, mit is írjak. Kell írnom? Nem vagyok benne biztos. Ami ebben az estében benne volt, nagyon érezhető ebből a klippből.

Az ilyen alkalmakból több kellene legyen az életemben. Amikor ráérünk beszélgetni. Úgy, hogy nem azzal van tele a fejem, hogy mivel maradtam el. Lassan csak utolérem majd magam. Sok érték van körülöttem, mely több figyelmet érdemel. És én jövőre azon leszek, hogy ez megtörténjen .
Lányok, köszönöm, élmény volt!
Mint mindig.

Szilvia – visualime

Már régen is olvastam a nászriporter blogot. Ami aki esküvőben él, annak nem információ. Így amikor egy kecskeméti esküvőre megérkeztem és a terembe felszaladva összefutottam terem közepén a káoszban álldogáló dekorossal (csúnya név), egyből tudtam, hogy olyat fogok látni, amelyet a szakma jegyez.

Vannak emberek akikkel az első találkozások beégnek. Vele is így volt. Szilvia éppen azon gyötrődött, hogy mi legyen a sötétítő függönnyel. Amit én észre sem vettem, de igaza volt, agyonnyomta a teret, amelynek egyébként sem sok előnyös tulajdonsága volt. Ahogy tipródott a káosz közepén, hogy leszedje-e, az valami egészen mást jelzett. Ugyanis leszedni egy tucat függönyt lehet, hogy nem tűnik nagy munkának, ám vasárnap reggel visszapakolászni, nos az nem esik jól.
Az esküvő indult, vele a sodrás, ám a döbbenetet sosem felejtem el, mikor visszaértünk a terembe. Azt amit oda varázsolt, ahhoz hasonlót sosem láttam még. Térben, fényekkel, varázslatosan díszített. Attól az esküvőtől számítva elfogult vagyok, igazi rajongó. (A függönyt persze leszedte )

Innen már csak visszanézve látszanak jól a kapcsolódási pontok, melyeken végignézve szinte egyértelmű az, hogy büszkén újságolhatom én is (a nászriporter blogban már fent van), hogy csapattagunk lett. A visualime egy 1 éves csapat, mely alakul, változik, egyenlőre igen sok energiát adva nekünk. Még sokat fogok írni róla.

Emlékszem, mikor végül már nem bírtam és rákérdeztem, hogy döntött, csatlakozik-e hozzánk. Olyan boldog voltam. Tudom, hajlamos vagyok arra, hogy túlérzelgősködjem a dolgokat, de kicsit olyan volt, mikor az egyik ovis megkérdezi a másikat, hogy lesz-e a barátja és igenlő választ kap.

Idei utolsó közös menyasszonyunk (Évi – róla is sokat fogtok még olvasni) írta nekem, hogy nagyon örül, hogy hivatalosan is bejelentjük, de számára ez nem volt nagy újság. Szerinte-neki már eddig is egy csapat voltunk.

A bejegyzés időzítése pedig a névnapja, nagyon boldogságosat!
Húgommal egy néven, velem egy évjáratban, de már nem ragozom a metszési pontokat…

hiányzik

aki nincs velünk

a szomszédságomban van ez a temető, hetente többször végigmegyek a pici úton, mely átszeli
érzem a szomorúságát, de valami furcsa módon szépnek is látom

most vettem egy mély levegőt, nem csak messziről néztem, de belülről is bejártam
a sors véletlenje folytán nem voltam egyedül
két nő kísért el, akik közül az egyik búcsúzik
Magyarországtól

azon gondolkodtam, hogy bár az örökre összefonódás magasztos élményét élem meg a párjaimmal, az elválás valahogy mindenbe bele van kódolva
hosszabb-rövidebb időszakokra, egymástól, barátoktól, történetektől, álmoktól, vágyaktól
néha azért, mert ez így jó
néha azért, mert így rendeltetett
néha azért, mert beteljesedett

bármit is ad az élet, valahogy a hiány mögészegődik mindennek
teszi ezzel a tovatűnő pillanatot varázslatossá

Niki – New York – egy évvel ezelőtt

Már egy éve, hogy ez a történet íródott. Miért vettem elő most? Mert ismét Amerika van műsoron A csúszások ideje van, ezért a jelenlegi utam képeit még ne keressétek.

Így most jöjjön egy mese régről, mert nem akarom, hogy eltűnjön és ez a blog ugye mostanra az én emlékeim őrzője is…

Ezt a lányt Néveri Kati esküvőjén hallottam először énekelni. Amikor esküvőn dolgozom nem mindig tudok megállni, átélni a pillanatokat, pláne egy polgárin, ami rendre rövid és pergő, nehéz fotós feladat. Ám itt eljutott az agyamig, hogy valami olyat hallok, ami nem hétköznapi.
Velem egy asztalnál ült a vacsoránál. Emlékszem a tiszta szépségére.

Legközelebb pedig Manhattanben láttam újra ezt tiszta arcot, hallottam újra varázslatos hangját. Hogy éppen akkor, mikor New Yorkban voltam egy hetet, volt az első kinti koncertje – soroljuk az én csoda ‘véletlenjeimhez’. Kriszta (La Memoire) kint volt velem együtt, napok óta nem volt jól, ám erőt vett magán, udvarias volt, eljött velem, mert érezte ez fontos. Ami ott ért bennünket őt meggyógyította, csodálatos két órában volt részünk. Egy hangulatos kis étteremben egy magyar lányra lehettünk nagyon büszkék. Olyan élményt ajándékozott nekünk, melyet bármikor felidézek úgy érzem, lebegek. Tiszta öröm, büszkeség, áhítat.

Az a kivételes eset van, hogy ez a slideshow most egy olyan egyveleg, mely még soha nem volt nálam. Én fotóztam, Kriszta videózott, nem túl logikus módon én raktam össze. Ám az igazi különlegessége a zene.

Niki énekel.

Ha meghallgatjátok, megnézitek, érteni fogjátok, miről is írtam.

dinnyetemetés

Sokat fordult az életem mostanra. Régen az ilyen hangulatú estékből nem volt hiányom. Mára luxussá váltak, különösen így a szezonban. De a Néveri lányok szerencsére nem adják fel. Fixálták a dátumot, kitaláltak Tündivel egy tematikát, miért is lenne másként egy sima baráti vacsorán.
Most ahogy itt ülök, azon gondolokodom, hogy mit is írjak erről az estéről.
Írjam le, hogy pár éve ezeket az embereket még nem is ismertem, ma pedig meghatározóak az életemben? Ahányan, annyi féleképpen kerültek hozzám közel. A közös pont természetesen a fotózás.
Többnyire apró metszések, melyek azután erőteljes párhuzamos vonalakká húzódtak.
Egyet közülük, Tündit elmesélem. Ő az egyetlen, akinek esküvőhöz igazából köze nincs. Pár éve volt még arra időm, hogy a webstatisztikámat böngésztem, mikor egy napra kiemelten sok találat jött, egy oldalról, melyről még sosem hallottam.
ízbolygó
Akkor megtudtam, hogy léteznek gasztro blogok.
Tündinek tetszettek a képeim írt rólam. Én pedig neki. …………..évek………….. Most meg a konyhámban főzött és mosogatott.

Igazi csajos estének indult. Néveri lányok (állandó blogszereplők), ízbolygó Tündi, creations Andi, la memoire Kriszta, visualime Meli, bájos Gyenes Szilvi.
Ahogy aztán karrierista kreatív csajokhoz méltóan utolsó pillanatban elfogytunk. Meli nyaralt, Andi, Szilvi túlvállalta magát, Krisztának túlsűrűsödtek a programjai. Így feladtuk az eredeti koncepciót aki közel volt (szomszédok) áthívtuk őket enni. Mert hogy az est fő attrakciója az ételsor volt, mely hosszúságában és mennyiségében is igen gazdag volt. Csajok mentségére legyen szólva az utolsó pillanatban csak egészen jól összejöttünk.
A menüsor leírása (olyan extra, hogy már érdekes) szerintem Tünditől, mert egy csomó dolognak 3x megkérdeztem a nevét és akkor sem tudtam megjegyezni. Ugye azt nem kell mondanom, hogy én inkább a fényképezőt fogtam, mint a fakanalat. De nem volt lelkiismeretfurdalásom. Olyan profik forgolódtak körülöttem, hogy szerintem ilyet még nem látott a konyhám
Ahogy átnéztem a videót, rá kellett jönnöm, hogy a főszakácsokat videóztam csak le, meg azt a sok baromságot, amin épp a szemem megakadt.
Hát így legyen ez az anyag köszönet nekik a szervezésért és hogy igen jól tartottak bennünket