Hétfő van.
Hisztis vagyok.
Nálam nem szokott hétfő lenni.
És remélem ritkán szoktam hisztis lenni.
A számítástechnika kifogott rajtam (bajlódok 2 slideshowval).
Az eső elmosott egy fotózást. esküvői kreatív, nem biztos, hogy bepótolható
El kellett mennem bevásárolni.
Aztán valahogy újra megnéztem egy nemrég elkészült anyagot.
És jókedvem lett.
Úgyhogy ezt így hétfőn este megosztom veletek:
Hogy hogyan készült? Sok-sok meghatározó élmény kellett hozzá.
1 találkozás Krisztával, aki megálmodta, hogy Amerikába menjünk konferenciára.
Ott az érzés, hogy mi itthon tudunk olyat álmodni-megvalósítani, ami kint is ritka.
1 találkozás Szilviával, aki olyat varázsol virágból, anyagokból, fényekből, melyet kevesen képesek.
Az, hogy kerek egész lett ez a világ, mely egy délutánra, magunk örömére készült sokak érdeme.
Edina, akit már jól ismerhettek az oldalamról. Dideregve, olyan mosollyal, mintha százágra sütne a nap.
Andi, akinek a ruhát és a sok mosolyt köszönhetjük.
Szilvia segítői, a vendégkönyv készítője, aktív építő Andi. Barátok, akik csak benéztek, így lett csoportképünk is.
A montázsért Katinak.
És persze végül, de nem rangsorban Csaba és Meli, akikkel ennek a napnak szerintem legnagyobb királyai voltunk.
Számunkra vizuális emberek számára ez a világ egy csoda volt. Egy délután amikor úgy érezhettük, csodák igenis vannak, tehetünk értük, néha megteremthetjük magunknak.
Sajnos a cseresznyefák akkor nyíltak, mikor Kriszta külföldön volt, hiányzott nekünk nagyon. Így a videórészletek az én lelkemen száradnak. A vágás is egy ügyes kollegina keze munkája, sokat javított rajta
Nagyon hálás vagyok ezért a filmért mindenkinek, aki hitt bennem, az álomban melyet láttam, aki segített abban, hogy ez létrejöjjön. Sokan beszálltak, mindannyian lelkesedésből. Pont az, ami a Visualime egyik legnagyobb összetartó ereje: csapatban lenni, együtt alkotni jó.
A munka legnagyobb része Szilvián volt. Soha egy pillanatig nem kellett győzködnöm, hogy mi értelme van ennek. Érezte az első pillanattól, rengeteg energiát, munkát, lelkesedést rakott bele. Neki és mindenkinek köszönöm!
Nos ez a bejegyzés már minden csak nem aktuális. Ám tegnap mikor Kati átküldte nekem a montázst, arra gondoltam, hogy akkor itt az ideje, hogy ezt is beillesszem:
Ez a program a Néveri családtól már szinte tipikusnak számított. Nekem munkamániásnak egy újabb lökés arra, hogy miért is kell visszarendeznem az életem kicsit a régi mederve. Mindenki összejön, rászán egy napot arra, hogy egymás társaságát, egymásra odafigyelve élvezzék. Finom játéka volt az intim, bulis, családi hangulatoknak.
A reggelt a csajok hármasban indították. A címszó anyanap, szín zöld (biozöld:)). Reggeli anyukával, vásárlás, csajos módra, valami ‘eddig hogyan tudtam élni nélküle’ zöld kütyü beszerzése.
Én a déli programtól csatlakoztam, nyílt zumbaóra barátokkal. Nem magyarázom túl a hangulatát, itt a slideshow:
A napot egy kis könnyű snakkel folytattuk a szaunázás után. A fodrászkodás már nem fért bele a programba, csak ültünk és beszélgettünk egy jót, mielőtt a család kibővült volna. Gabi profi módjára előkészített vacsorával várta a vendégeket. Megjöttek a férfiak, nagyszülők és az anyuka ünneplésére szánt napot végül Babi szülinapi köszöntésével zártuk.
Nem igazán tudom jól leírni, milyen is volt ez a nap. Mert nem lehet leírni azokat a finom rezdüléseket amitől egy egésszé állt össze.
Ez egy nagyon hosszú történet. A férjem kamaszkorában indult. Sanyit mint gyerekkori barátot örököltem meg. Azt szoktam mondani, ha nőből lenne, a legjobb barátnőim egyike lenne. Ám így megelékszünk azzal, hogy így ‘közösben’ barátkozunk
Ibolyát 11 évvel ezelőtt ismerte meg. 11-én. 2011-et írunk.
Kapcsolatuk több mindenen ment át, mint ami egy átlag házaspárnak kijut. Róluk elmondhatom, együtt fogják leélni az életüket. Az utóbbi években Sanyit rendszeresen piszkáltam, miért nem nősült még meg. Ám idén nyáron ő volt az aki felhozta a témát, majd felgyorsultak az események. Leánykérés, esküvőtervezés. Szembesülés azzal, hogy bár kis esküvőt szerveznek, a feladatok, akadályok száma nem kevesebb. Örömmel hallgattam az esküvő előtti héten a sztorikat, ahogyan a semmi cécó szépen ment át az esküvői lázba.
Mert én úgy gondolom ez így van jól. Mert igenis van súlya annak, mikor két ember kimondja az igent. Örültem, hogy ezt ők is megélték. Olyan jó érzés volt megélni a boldogságukat, a férjemet tanuként látni, a gyerekkeimmel együtt menni egy ilyen bensőséges pillanatra.
Érdekes volt, hogy szinte a leánykérés után Ibolya szépen bevonódott a mi kis esküvői csapatunkba. Rengeteg segítséget kaptunk tőle Andi/Creations kollekciójának fotózásakor, végig az esküvő kiállításon. Ha bírja, mi biztosan nyúzzuk majd még…
A 11-es a kreatívjaink ötlete volt. Kati és Babi már sokszor szerepelt a blogomon, családi, esküvős fotózások alkalmából. Még jönnek is, csak rakjam össze a slideshowjukat
Ez a magyarázat a furi képekre, melyeken a két egyes pohárként, üvegként, villaként jelenik meg, akkor az nem véletlen.
A csendes kis esküvőnek a lagzi nem volt része. Sanyi minden porcikája tiltakozott ellene. Ahogyan nekem és más barátoknak az ellen, hogy este 8-kor hazamenjünk tévét nézni. Így aztán elkezdtünk titokban szervezkedni. Egészen a vacsora végéig nem sejtették, hogy készülünk valamire. Ott már azonban gyanús volt, hogy nem morgok annyit, mint gondolták Meg aztán mikor egyszerre mindenki felpattant, akkor már sejtették, hogy baj van, csak nem ússzák meg.
A vége? Egy jó kis buli, én nagyon élveztem, hogy van időm táncolni, barátokkal vagyok körülvéve és csak nem lett annak az esküvőnek túl korán vége
A videó kép és mozgókép anyagáért csak részben vállalom a felelősséget. Aki érte fogta a kamerát, így aztán lett mindenféle anyag. Az igazat megvallva itt inkább a bulit akartam megélni, mint a fotózást. Mert azért kamera mögött egy kicsit kimarad az ember a dolgokból. Ezt a bulit pedig nem akartam csak utólag érezni
Köszönet a szervezésért a barátoknak (helyszín, szállás, baráti árak elintézésért), a kreatívkodásért Babinak és Katinak, a dj-nek, hogy baráti áron bevállalt bennünket.
Ezt a bejegyzést már fél éve meg kellett írnom. Bár lehet, hogy ráérnék fél év múlva megírni.
Valahogy így vagyok ezzel a tanítással. Arra nem hivatkozhatok, hogy túl fiatal vagyok még hozzá. Ám valahol mégis éretlen vagyok, magam is tele kérdésekkel.
Sokat érzek és keveset tudok. Ami néha nyomaszt, néha kifejezetten örülök neki.
A TEF-ekbe (Tudatos Esküvői Fotográfus) belecsúsztam, a társam Csaba nagyvonalúan ajtót nyitott nekem hozzá. Ez az csapatmunkánk egyik leglátványosabb eleme. Mert ennek vannak részei amit én imádok (a menyasszonyok szervezése, helyszínkeresés) és vannak, amelyektől megfeküdnék (jelentkezések kezelése, kapcsolattartás a résztvevőkkel).
Csaba tudatos fotográfus. Nála a motíváció a tanítás mögött az elhivatottság az oktatás felé. Ez az ő gyermeke. Én csak nevelgetem picit
A TEF-ek sokszintű képzést nyújtanak. Én igazából a 3. szinten kapcsolódom be intenzíven. Aki szakmabeli és ismer személyesen, az biztosan tudja, mennyire szeretem a fotós találkozókat, workshopokat.
Ezt Csaba is tudta, amikor meghívott az első három TEF 3 workshopra. Akkoriban a nászriporterségem még ötlet szintjén sem létezett. Csak az volt, hogy én szeretem ezeket a napokat és már akkor Andi (Creations/Visualime) adta a ruhákat. Ott öltöztünk nála és én ‘megnyertem’ a menyasszonyokat (és persze vőlegényeket) arra a napra. Én vittem őket, kerülgettem, figyeltem. Semmi extra, szokásos ‘én menyasszonyom’ tünetegyüttes.
Októberben már azonban élesre fordult a játék. Ezzel a 2. nagy önámításom dőlt meg. Az első annak idején az volt, hogy én nem fotózok pénzért, mert annyira imádom, hogy nem hagyom, hogy munkává váljon számomra. A 2. pedig, hogy nem tanítok. Annak idején a tanári diplomám úgy vettem át, hogy én gyerek környékére nem megyek.
Valahol mindkét állítás megbukott és megmaradt. A fotózás munka lett, ám a fotózás része ma is szenvedély. A munka rész az a számítógép előtti rész, kemény, időtrabló. De a fotózás az továbbra is hatalmas öröm.
Most sem tanítok. Csak fotózok és elmesélem közben, mire jár az agyam, mire kattanok, mi fontos számomra, mi mozgat.
Az, hogy ezt kollégák (állítólag) hasznosnak tartják végtelen örömmel tölt el.
Sokat tudnék még írni erről. De majd részletekben. Addig is itt van egy slideshow, amit Csaba készített a munkánk ezen oldaláról:
Ezt az idézetet kolléganőm küldte át nekem.
Szerintem erre a bejegyzésre várt
“Mi biztosítja a nehéz, ám boldog életet?
1. Találd meg, mi az, amivel mindennél jobban szeretsz foglalkozni!
2. Csináld, nem törődve, mi is áll az utadba.
3. Add át tudásod gyümölcsét, amely ebből terem – mindenkinek, aki kéri.”
Richard Bach
Ez egy olyan történet, amiben több van, mint amit leírhatok. Talán annyit megoszthatok, ez egy hosszú eljegyzés utáni, vasárnap kora délutáni esküvő volt. Mivel Andi nem sokkal az esküvő előtt keresett meg, a szezon közepén, ezért időhiánnyal küszködve nem erőltettem a találkozót. Már írtam arról hogy előítéleteim vannak. Bár az előítélet nem igazán jó szó erre. Inkább csak azt mondom, hogy az adatok alapján egy kicsi, csendes, meghitt esküvőt vártam, szűk körben, magunk között. Vasárnap, már önmagában adja, hogy nem hajnalig tartó buliról van szó. Ebéd, lagzi helyett. A háromból egy be is jött, a meghittség
Abban a pillanatban, hogy a vőlegény ajtót nyitott nekem, tudtam, hogy ez megint ‘benéztem’ (kedves kollégám szavajárásával leírva). Norbi mosolya, fellépése pillanatok alatt megmutatta, hogy nem az a visszahúzódó, nagyon csendes fiú, akinek zárt, pici esküvője lesz. A koszorúslányokat meglátva pedig kezdett a teljes kép összeállni. A menyasszony szépsége, ruhája, lendülete meg már meg sem lepett… Hatalmas, díszes, csoda anyagú ruha, a kedvenc fátyolfajtámmal. Vasárnap kora délután a templom nyakig. A kreatív pedig Vácott végigsétálva gratulációk fogadásának intermezzóival zajlott. Norbi Vác igen népszerű focistája (szombati esküvő kizárva), a házasságkötése pedig igazi örömünnepnek számított…
Egy dolog miatt sajnáltam csak, hogy nem találkoztam velük az esküvő előtt. Olyan páros, melyekkel együtt lenni, csak beszélgetni önmagában is élmény, energiaforrás. Nagy szerelem, amelynek hacsak kis szeletében, de ott lehettem!
Már hónapokkal ezelőtt egyszer írtam erről az esküvőről. Ömlött az eső, szó szerint. Késő este már csak esett, de előtte, amíg érintett bennünket az időjárás, szakadt. Komoly harc volt az elemekkel eljutni a kocsiig. Ezt nem is ragoznám tovább, hiszen itt már írtam róla, hogy mégis mennyire nem számított, hogy kint mi tombolt.
Bea sok meglepetést okozott nekem. Rájöttem, hogy tévedhetek, az emberismeretem pedig közel sem tökéletes. Talán nem is meséltem neki, hogy az első találkozó után úgy jöttem el, hogy talán nem én vagyok számunkra az igazán jó fotós. Bea nagyon hatékonyan, gyorsan szervezett, nála nincs mellébeszélés. Nagyon pontos elképzeléssekkel jött a megbeszélésre. Nem arról van szó, hogy megmondta, milyen beállításokat szeretne, hanem arról, hogy én nem így dolgozom. Nem vagyok sem hatékony, sem szervezett, sem precíz, sem maximalista. A bizalmuk megtisztelő volt, így egy kicsit sodródtam az eseményekkel, bíztam benne, hogy tudok úgy fotózni, hogy elégedett legyen velem, a képeivel, a döntésével. Nem tudom, mikor fogom már kinőni ezt a bizonytalanságot, ami így rendszeresen rámtör…
Mikor a szakadó esővel szembesültem a fentiek alapján nem kell mondanom, hogy egy mélyebb levegőt vettem én is.
Ám Bea minden előítéletemre rácáfolt. Könnyedén vett mindent, ami borította az elképzeléseinket. Élvezte minden percét az esküvőnek. Imádta a kamerát, játszott velem, mosolygott és engem elgondolkodtatott arról, hogy nem vagyok tévedhetetlen.
Sok dolog megmaradt róla, róluk bennem. Ahogyan egymást kiegészítették, ahogyan hozzám viszonyultak, amilyen fontos volt számukra, hogy másoknak örömet szerezzenek. Beának olyan meglátásai voltak, melyekből egyet még elmesélnék itt.
Azt mondta, hogy a sz…r fotós olyan mint a sz…r cipő, annál drágább nincs. Elnézést a szavakért, de úgy gondolom, hogy ez így leírva az pontosan amit én értek alatta. Ha férfiak elsőre nem is tudják miről beszélek, a hölgyeknek tuti nem kell magyaráznom.
Nos akkor itt van az, hogy milyen is lesz egy esküvő, amikor az elemek ellenünk és minden más velünk van:
Ez még egy pici adalék hozzá a véletlenekről.
Bea és Attila tortája számomra új volt, a fehér csoki körítés látványos és finom is volt. Alig egy hónappal később pedig ez a könyv várt rám a reptéren, miközben egy újabb esküvőre indultam…
Mostanában nagyon tetszenek az ilyen könnyed ruhák, ez az anyag. Lehet, hogy azért, mert gyerekkoromat idézi, vagy azért mert olyan könnyed. Már egy ideje nézegetem a katalógusokban. Erika volt az első menyasszony, aki ezt választotta. Nem én beszéltem rá, ő találta ki, tervezgette. Én meg csak simán örültem neki.
Az esküvőt is a ruhához hasonlóan tervezték. Friss ötletek, apró részletek. Ami az ő esetükben érdekes volt, hogy Péter is a legapróbb részletekig bevonódott a szervezésbe. Sokszor volt, hogy vele egyeztettem. Mindent tudott, minden érdekelte. Nagyon érdekes világítást terveztek, igazi modern hangulatot. A füst is jó játékot adott a képeknek.
Ez volt az első alkalom, hogy a Forster Vadászkastélyban esküvőztem. Mindig van egy rizikó abban, ha a környéken nincs semmi, ott fotózunk, ahol a lakodalom van. Itt nem volt ezzel gondom. Volt időnk, fotózásra remek, változatos helyszíneink, őszi, lágy, tompa fényeink…
Volt, hogy fáztunk, de nem vagyok telhetetlen, nekem nagyon tetszett.
Már nagyon vártam, hogy HD felbontásban legyenek a slideshow-k. Sajnos jelenleg csak ebben a formátumban létezik, amit legkevésbé szeretek, de remélem hamarosan az egyszerűbb, letisztultabb verziók is megkapják a méltó felbontást.
Már napok óta gondolkodtam rajta, hogy mi legyen az idei első bejegyzés. Minden történet fontos nekem, nyomot hagy rajtam. Edit sorozata egy mélyebb lenyomatot hagyott rajtam.
Már fél éve fotóztam, engedélyem volt, hogy weben kívül megmutassam. Edit nagy örömömre jóváhagyta a blogos megjelenést.
Már évek óta fotózok lányokat studióban. Női fotós vagyok, olyan nyilvánvaló az igény, hogy ilyen képekre vágyó lányok időnként megkeresnek. Hiszem, hogy azok a fotózások lesznek-e igazán jók, ahol úgy érzem, ehhez én kellettem. Ezt más talán nem tudta volna ugyanúgy lefotózni. Ahol érzem a pillanat varázsát.
A studio körülmények között ritkán jönnek össze azok a pillanatok. Ha család, vagy páros van előttem, ha együtt játszanak, beszélgetnek, ölelik egymást összeáll a történetük. Mikor azonban egy lány egyedül áll előttem a műteremben nehezebb. Vakuk, fények, anyagok, fehérneműk, kanapé. Tudom, hogy ez elég kellene legyen. Mégis valahogyan a nő az én fejemben más volt.
Így kerültem szállodába. És valami elindult. Ez volt az első olyan fotózás ami teljes egész lett. Amitől úgy éreztem megtaláltam. Megtaláltam a nőt, azt amit én látok és ahogyan én szeretném, hogy a szeretett férfi lássa.
A programok lehetővé teszik, hogy fekete fehér sorozatokat készítsünk. Azonban fekete-fehérben fotózni más. Másként látok, másként gondolkodom, másként komponálok, mást veszek észre.
Mentem háttérben a képeket színesben, de azt inkább későbbi felhasználásra, hogy megmaradjon az emlék teljességében.
Edit óta tudom, hogy mit fotózzak, amikor egy nő nőként kerül elém. Nem ismertem őt korábban, egy barátnőjét fotóztam, így talált rám. Ott a szállodában találkoztunk először.
Tudom, hogy előny, hogy nőként állok a kamera másik oldalán. Valóban az. Valahol azonban hátrány is. Hiszen amikor rám néznek, nem úgy tekintenek rám, mint egy férfira tekintenének. Érdekes ellentmondás ez, hogy hol előny, hol hátrány a nem kérdése. Valahogy a szálloda adta hangulat sokat old a nőn. Egy idő után már nem rám figyel. Hanem elképzeli azt, ahogyan ezeknek a képeknek örülni fognak…
Ezt a slideshowt sokszor megnéztem már. Amikor elbizonytalanodom magamban, amikor úgy érzem, nem fotózok semmi eredetit, amikor elfáradok és nem tudom, hogy valóban jó felé haladok-e. Ezért kezdem ezzel az anyaggal ezt az évet. Ez a sorozat mutatja meg, ha nyitott maradok, ha keresem azt, ahogyan én azt az adott témát megmutathatom, ha figyelek a jelekre, amelyek visszanézve megmutatták, hogy merre haladjak, végül összeáll az amiről úgy érezhetem, hogy itt én kell álljak a kamera másik oldalán.
Meg aztán mikor egyszerre mindenki felpattant, akkor már sejtették, hogy baj van, csak nem ússzák meg.