Most lett vége és már alig tudom előszedni az emlékeimet. Bár lehet, hogy azért mert végig koncentráltam?
Volt egy gyenge pillanatom, amikor arra gondoltam, mi lenne, ha az őszi bejegyzésem szövegét bemásolnám ide? Vajon észrevenné valaki?
Nem gondoltam komolyan. Csak hát ugye sok minden nem változott. Nem változtak az oktatással kapcsolatos érzéseim, a lelkesedésem, a félelmeim, az örömöm.
Változtak a párok, a fotósok, a helyszín, tehát rajtunk kívül minden.
A 2. napon az utómunkánál mindig megvan a lehetőség, hogy aki bírja, annak szétszedem a képeit. Aki ismer engem tudja, mennyire nem szeretem az ilyet. Mármint ha valaki szétszedi a képeimet. Engem padlóra rak. Így előre szoktam szólni, arra nincs idő, hogy a kritika okozta sérüléseket kezeljem. Csak az kérje, aki ellentétben velem, helyén tudja kezelni. Ez alkalommal nagyon sokan vállalkoztak rá. Így azzal is szembesültem, hogy lehet, hogy kritizálni a legkönnyebb, a hibákat észrevenni legegyszerűbb, ám sok kép előtt elakadtam. Nem tudtam belekötni. Sőt, nem bírtam ki, hogy meg ne dícsérjem. Igazából egy kolléga képein megdöbbenve találtam ki, hogy készüljön egy 2. slideshow is. Tibi azzal szórakoztatta magát, hogy mindig teljesen más szögeket keresett. Ami ettől még lehet, hogy nem hangzik érdekesnek, mindenki kísérletezik. Ám ezek a szögek tökéletesen működtek, megleptek a friss ötletekkel.
Az anyagot nem válogattam le szigorúan, amit feltöltöttek a kollégák szinte mindet beleraktam, kihagyva belőle nagyon hasonló képeket. Köszönöm a résztvevőknek, hogy beszálltak a játékba, a vimeon az elkövetők teljes listája megtalálható.
Amivel szinte mindig zárom ezeket a tefes bejegyzéseket az a köszönet. Mert a háttérben sokan segítenek bennünket. A Verának a sminket, Laurának a hajat, a helyszínnek (Doboz) a lehetőséget, hogy szabadon garázdálkodjunk. Andinak (creations) a ruhát. És nem utolsósorban párosainknak Noéminek&Szabolcsnak, Évinek&Pityunak az egész napos nem kicsit megterhelő pózolást. Nem egyszerű dolog hosszú órákon át természetesen viselkedni. Ám úgy tűnik sokat segít, ha szerelmes az ember…
Heteken, de talán hónapokon át gyötrődtünk mi is lesz ezzel a fotózással. Esik majd? Hideg lesz? Kell esőnap? Ha igen, arra mennyi időnk van? És ez így ment egészen a kitűzött szerdai nap előtti péntekig. Akkor már tudtuk, meleg nem lesz, a tervezett cseresznyés elfagyott. Ám tudtuk, a modelljeink alig várják, vannak fotósok, akik készülnek, így hát vettünk egy mély levegőt, elkezdtük szervezni. Azzal pedig, hogy az energiákat elkezdtük felé fordítani elindult a projekt, olyan örömfotózássá vált, aminek terveztük. Egyik ötlet hozta a másikat, egyik kellék a másikat, egyik szereplő a másikat.
Nagy munka volt, nagy élmény. Igazi csapatjáték volt. 10 modellel, 10 fotóssal, 11 építővel. Amikor elkezdtem összeszámolni, hányan is raktuk össze, hányan jöttek el a kameráink elé én is meglepődtem. Valahogy amikor benne voltunk olyan egyszerűnek tűnt, egyik hozta a másikat. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy ismét nem az enyém volt a munka nehéz része. Egészen más telefonon beszélni róla, mint egyenként összehordani a kellékeket, helyszínt intézni, hajnalban kötni.
Tudom, hogy sablonos, mint az Oscar átadókon, de most akkor is úgy gondolom, itt helye van.
Ez alkalommal szeretnék köszönetet mondani:
Szilviának, akinek a szíve-lelke-kreativitása nélkül ez a sokadik álom, mely el sem indult volna, nemhogy ilyenné alakuljon. Ibolyának, aki hajnalban ott volt, kötötte a csodákat, épített velünk önzetlenül. Ugyanezt Gábornak, aki gyakorlatilag egész napot végig segítette. Péternek a kitűnő grafikáért, Andinak a vendégkönyvért, cd borítóért. Tündinek és Babinak a csodálatos sütikért (és a videó utolsó mozdulatáért). Andinak a ruhákért és elhozta Adélt modellkedni, majd hagyta, hogy a földre az asztalterítőbe becsavarjuk. Krisztának a fantasztikus videóért, Csabának, akinek TEF-es álmai nélkül nem lett volna kivel megosztanunk.
Nem utolsó sorban az összes modellünknek, fotósunknak, hiszen nélkülük hiába álmodtunk volna, céllal, élettel, tartalommal ők töltötték meg.
Közülük hadd emeljem ki elsőként esküvőseinket Esztit és Lacit. Amit ők hónapokon át tűrtek a kavarodással, az minden tiszteletemet megérdemli. Gyakorlatilag hetente változott a dátuma a fotózásnak, annak, hogy egyáltalán le tudom-e fotózni. Már sokszor komolyan szégyelltem magam, hogy egy páros igen fontos fotózásán ennyit módosítok, nem tudok egy megnyugtató végleges verziót megosztani velük. Ha megnézitek őket talán látszik, milyen bájos, tiszta, elegáns és egyben szelíd páros. Ebből a szelídségükre nagy szükség volt, hogy az utolsó pillanatig kitartsanak mellettem.
Ám ahogy szoktam mondani, néha a legnagyobb káoszból, utolsó pillanatos döntésekből születnek olyan fotózások, melyek tényleg örök emlékekké válnak. Az ő fotózásuk is ilyen lett. Elvileg csak a fák közé terveztük, végül egy olyan világ került köréjük, mely az első megbeszélésen még álomszinten sem szerepelt.
Nem is tudom mi ütött belém, hogy előszedtem ezt az anyagot. Talán mégis tudom. A rendrakás. És Adrienn, meg az ő hétfői telefonja, mely velem lézeng az elmúlt napokban.
Már hetek óta témáztam rajta.
Megírjam?
Ne írjam?
Ma végül is amikor hozzányúltam az anyaghoz, hogy lerakhassam a mentett anyagohoz, hirtelen jött az érzés. Köztes megoldást választok. Megírom, de nem teljes mélységében.
Búcsúzunk. Egy nagy szerelemtől.
Öregszem, tapasztalok, változom. Oly sok mindent megéltem a párok által, a szerelem annyi szintjét, annyi színét, annyi árnyalatát, hogy próbálok nem lázadni. Nem lázadni az fájdalom ellen, melyet ennek az anyagnak összerakásakor érzek. Hétfőn vált hivatalossá, hogy nincs tovább. Nekem most, hogy újra belemerültem.
Gyönyörűek, tehetségesek, szeretnivalók. Kívánom, hogy hamarosan újra tudjanak teljes odaadással szeretni.
Pedig igyekszem figyelni rá. Hiszen annyian olvassák (ami nekem még mind a mai napig hihetetlen), hogy próbálom a minimimum heti egy bejegyzést tartani.
Hiába jött el a holtszezon, olyan mennyiségű elmaradással küzdök, hogy a rendszerezettségtől távol állok. No persze az sem tesz jót, hogy bár esküvőt nem fotózok, azért minden mást igen
Úgyhogy most ebből a kavalkádból emelek ki két slideshowt. A kettő rendesen üti egymást, de néha ilyen vagyok, elveszítem a fegyelmezettségem. Arról írok, ami épp foglalkoztat. Úgyhogy elnézést a káoszért…
Juditot évek óta fotózom. Már akkor is bízott bennem, mikor oka sem volt rá. Mondhatom, hogy kötelező részéről az elfogultság (sokféle szálon fűződünk össze), de ez nem igaz. Minden alkalom élmény és megtiszteltetés. Rendkívüli nő, rendkívüli sportoló, rendkívüli anya. Élmény vele bármilyen ügyben beszélgetni, együtt lenni. Tele van energiával, pozitív gondolatokkal, lelkesedéssel. Ez a sakknap is sok szervezéssel, odafigyeléssel, idővel jött létre. Szólt a gyerekekről, az okatatásról, a jótékonyságról. Szerettem.
Ahogy most írom ezeket a sorokat épp megvan a kapcsolódási pont a két slideshow között
Mert energiában ez is egy nagyon pozitív történet. Már írtam a TEF-ről és még fogok is. Most egy előadás kapcsán szedtem elő újra a képeket, gyúrtam össze egy anyaggá. Itt én vagyok elfogult. Hiszem, hogy a TEF egy igazi közösség lett, mely remélem még sok jó dolgot tartogat mindenki számára.
Ez egy kis emlékezés az eddigiekre:
Sokadik TEF-en (Tudatos Esküvői Fotográfus) voltam ott. Már írtam az előzőekről párszor. Lehet, hogy vissza kellene néznem, hogy ne ismételjem magam Azt már tuti meséltem, hogy ebbe belecsöppentem, Csaba gyermekét nevelgetem időnként.
Mindig próbálom meggyőzni magam, hogy van értelme, hogy tudok olyat mondani, ami hasznos lehet, valami ami pluszt ad, valami, amiért úgy érzik a hallgatók: megérte eljönni.
Amit viszonylag biztosra tudunk szervezni, az a vizuális élmény. Nagyon jó párosaink voltak most. Furcsa szituáció: egyik sem az én párosom. Úgyhogy számomra mélyvíz volt a javából: ismeretlen helyszínek, nászriporteres, ám számomra csak képről ismert párosok. Hazudnék, ha azt mondanám, ez a mélyvíz hatalmas gondot okozott. Lehet, hogy mélyvíz, de nem volt hideg és nem hullámzott Ha valamiben nagyon egyezünk Csabával, akkor az a párok. Aki neki tetszik, azt tutira imádni fogom én is. A helyszín is valami hasonló volt. Új, de azért úgy válogattuk, hogy igen nagy kedvvel menjünk oda.
Jól mondta Csaba, a kreatív fotózás egy illúzió. Egy hostelből, egy romkocsmából és egy irodai lépcsőházból épített illuzió, melynek kötőerejét a párosaink adták.
Nem ragozom túl.
Tefesek, reméljük ti is élveztétek az elmúlt két napot, mert mi tele vagyunk ötlettel, hogyan folytassuk! November 3-át ne felejtsétek!
Ja igen és az egyik kedvencünk (igazi összeállás eredménye: a fotó, az utómunka és egy nagy adag szerencse):
:
Köszönet a helyszínekért az Instantnak és a Continental Travel-nek.
Ez már történelem. Az első nászriporter TEF 3-as workshopja. Akkor vendégként, workshoprajongóként voltam ott. A jelenlegi összefonódásainkat nézve, az a workshop egy tudatalatti kivetülése volt a jövőnknek. Andi (Creations.hu) adta a ruhát. Én pedig élveztem a csapatmunkát, a gyönyörű párost, a jó helyszíneket.
Lucia és Péter nászriporteres páros voltak, így én nem ismertem őket. Hát sajnáltam, hogy nem lehetettem velük az esküvőjükön. De ne legyek telhetetlen, mert így is kaptam belőlük valamit
Ezt a bejegyzést már fél éve meg kellett írnom. Bár lehet, hogy ráérnék fél év múlva megírni.
Valahogy így vagyok ezzel a tanítással. Arra nem hivatkozhatok, hogy túl fiatal vagyok még hozzá. Ám valahol mégis éretlen vagyok, magam is tele kérdésekkel.
Sokat érzek és keveset tudok. Ami néha nyomaszt, néha kifejezetten örülök neki.
A TEF-ekbe (Tudatos Esküvői Fotográfus) belecsúsztam, a társam Csaba nagyvonalúan ajtót nyitott nekem hozzá. Ez az csapatmunkánk egyik leglátványosabb eleme. Mert ennek vannak részei amit én imádok (a menyasszonyok szervezése, helyszínkeresés) és vannak, amelyektől megfeküdnék (jelentkezések kezelése, kapcsolattartás a résztvevőkkel).
Csaba tudatos fotográfus. Nála a motíváció a tanítás mögött az elhivatottság az oktatás felé. Ez az ő gyermeke. Én csak nevelgetem picit
A TEF-ek sokszintű képzést nyújtanak. Én igazából a 3. szinten kapcsolódom be intenzíven. Aki szakmabeli és ismer személyesen, az biztosan tudja, mennyire szeretem a fotós találkozókat, workshopokat.
Ezt Csaba is tudta, amikor meghívott az első három TEF 3 workshopra. Akkoriban a nászriporterségem még ötlet szintjén sem létezett. Csak az volt, hogy én szeretem ezeket a napokat és már akkor Andi (Creations/Visualime) adta a ruhákat. Ott öltöztünk nála és én ‘megnyertem’ a menyasszonyokat (és persze vőlegényeket) arra a napra. Én vittem őket, kerülgettem, figyeltem. Semmi extra, szokásos ‘én menyasszonyom’ tünetegyüttes.
Októberben már azonban élesre fordult a játék. Ezzel a 2. nagy önámításom dőlt meg. Az első annak idején az volt, hogy én nem fotózok pénzért, mert annyira imádom, hogy nem hagyom, hogy munkává váljon számomra. A 2. pedig, hogy nem tanítok. Annak idején a tanári diplomám úgy vettem át, hogy én gyerek környékére nem megyek.
Valahol mindkét állítás megbukott és megmaradt. A fotózás munka lett, ám a fotózás része ma is szenvedély. A munka rész az a számítógép előtti rész, kemény, időtrabló. De a fotózás az továbbra is hatalmas öröm.
Most sem tanítok. Csak fotózok és elmesélem közben, mire jár az agyam, mire kattanok, mi fontos számomra, mi mozgat.
Az, hogy ezt kollégák (állítólag) hasznosnak tartják végtelen örömmel tölt el.
Sokat tudnék még írni erről. De majd részletekben. Addig is itt van egy slideshow, amit Csaba készített a munkánk ezen oldaláról:
Ezt az idézetet kolléganőm küldte át nekem.
Szerintem erre a bejegyzésre várt
“Mi biztosítja a nehéz, ám boldog életet?
1. Találd meg, mi az, amivel mindennél jobban szeretsz foglalkozni!
2. Csináld, nem törődve, mi is áll az utadba.
3. Add át tudásod gyümölcsét, amely ebből terem – mindenkinek, aki kéri.”
Richard Bach
Azt már tuti meséltem, hogy ebbe belecsöppentem, Csaba gyermekét nevelgetem időnként.