Ha esküvőszervezőn keresztül talál rám egy páros, mindig kérdés. Vajon végigjárta az utat, mely ahhoz kell, hogy érezze, én vagyok a fotósa. Vajon olvasták-e a blogomat? Vajon engem kerestek? Vajon értjük majd egymást?
Hát ők nem hagytak kérdőjelt bennem. Olyan módon értették, mit is jelent nekem az esküvőfotózást, milyen súlya van, miről szól, mintha már ezer éve követték volna a munkámat.
Szinte leírni sem lehetne jobban, hogy miről szól egy kreatív. A párról. Megtalálni, hogy övék legyen, nem mindig egyszerű, erről nem is olyan régen írtam. Ám velük már körvonalazódott mire leültek (dolgoztak az esküvőszervezők hogy mi is lesz.
Peti szerelme volt a búvárkodás, melybe Szandi is beleszeretett. Víz alatti esküvői tematikájuk volt, nem volt kérdés, hogy milyen sorozatot is fotózunk nekik.
Eddig volt egyértelmű.
Innen egy káosz jött, tele buktatókkal. Találj egy időpontot. Egyeztess össze két nem keveset dolgozó alanyt, egy rémes beosztású fotóssal, mindezt úgy, hogy lehetőleg a tenger is beleférjen.
Összejött.
Beiktattunk egy kis szárazföldes bemelegítőt, csak hogy biztosra menjünk a mélyvíz előtt.
És akkor jöjjön az amiről tudtam, hogy nehéz lesz. Mindenki mondta, nem kételkedtem benne. De megdöbbentett, hogy ennyire nehéz. Voltak dolgok mellyel számoltam és még több, mire abszolút nem számoltam.
Tudtam, hogy hideg lesz a víz. Megoldás: búvárruha. Tudtam, hogy az felfelé emel majd: megoldás ólom a derekamra. Nem tudtam viszont, hogy a fényképezőgép tokjának milyen felhajtó ereje lesz, miközben én pedig lefelé süllyedek. Tudtam, hogy egyedül esélytelen vagyok megcsinálni, kértem és kaptam segítséget. (Barátok, víz alatt, a parton, a csokorkötésben, az esküvőszervezők a kellékekkel.)
Tudtam, hogy a tokban alig fogom látni mit is fotózok. Viszont nem tudtam, hogy a búvárszemüveg lesz, az amitől konkrétan tényleg semmit nem fogok látni a végén.
Nem számoltam vele, hogy a pipával bár tudok lélegezni, ám mivel mennék lefelé, nem tudom meddig szedem a levegőt, mikortól a vizet. Ég tüdőm, a pulzusom az egekben, nem látom mit csinálok. A sziklákról is felkavartuk valamit, ami úszik a vízben mindenütt, viszont ha nem mozogtunk nem volt kép.
Pedig ez csak én voltam. És én voltam a könnyebb helyzetben. Mert itt jött be amivel totál nem számoltam. Hogy ez a párosomnak még nehezebb lesz. A víz hideg, a menyasszonyom szája lila, mert bár búvárkodik, ám attól még ő is fázik. Az öltöny felfelé tol, a menyasszonyi ruha ha lefelé mész fent maradna. Ha viszont kifelé indulnál, akkor viszont mázsás súlyként húz vissza. A víz marja a szemüket. Mezitláb nem lehet közlekedni a sünöktől, melyek itt-ott megbújnak. A búvárcipő rosszul mutat, a magassarkú belaakad a menyasszonyi ruhába. A tüll fátyol elnehezedik, mozgatni nehéz.
A strandon vízben, lelkesen beúszó nézőkről már nem is mesélek.
Összeállt? Igen!
Megérte? Igen!
Utána olyan végtelenül fáradt voltam, hogy azt leírni sem tudom. Csak aludtam majdnem egy napot. 4 órát fotóztunk.
Így mikor esküvőjükön Szandi azt mesélte, hogy a fotózás után fel voltak dobódva, teljesen megdöbbentem. Én azt hittem, hogy a totális kimerültség miatt, azon gondolkodtak, hogy vajon megérte-e. Igazi hősök voltak, akik nagyon sokat tettek meg azért, hogy ez az anyag megszülessen, megvalósuljon. Örökre belopták a szívembe magukat (az esküvőjük is különleges volt).
Nem tudom, aggódtam-e már ennyire, amíg nem láttam a képeket, hogy vajon van-e egyetlen használható fotóm. Az elsőre letöltött színtelen szagtalan anyag sem volt túl lelkesítő. A végeredményt viszont imádom. Imádom mert benne van minden. Az álom, a szerelem, a hit, a kudarctól való félelem, a küzdés, a vakmerőség, az együttműdés és végül ez a slideshow: a jutalom.
Vegyünk egy telefonhívást áprilisra. Májusi esküvő. Egy vagány pasi hang, tudja mit akar. Májusra már száz éve nem volt szabad időpont. Ám Gábort ez sem kedvetlenítette el. Megoldást keresett, Anikóval láttak egy tavalyi sorozatom, ilyet kerestek, üljünk le. Ahhoz képest, hogy a naptár alapján esélytelen volt a közös halmazt megtalálni a végén rendesen átestünk a ló túloldalára.
Melinda fotózta az esküvőjüket (nagyon jó képeik lettek . Majd utána 3 nappal modell páros lettek Schram András workshopján. És végül még az én kamerám elé is bekeveredtek. Ahogyan leültünk beszélgetni gyorsan rájöttünk, hogy van egy közös szerelmünk, a vitorlázás. Már annyiszor írtam róla, nem mesélem újra. Én csak élvezem, míg Gábor versenyszerűen űzi. Egy lemondás miatt rájuk vár egy üres hétvége a nyár közepén
4 nap tengeren, egy fotózás egy forró délutánon. Évek óta járjuk a dalmát partokat. Mindig egy városra mondtam, hogy ez lesz az, ahol én még fotózni fogok. Nem ez a kedvencem, ha nyaralós szemmel nézem. Ám Sibenik a kedvenc, ha fotós szemmel teszem. Ők pedig rám bízták magukat, mentünk ahova mondtam.
Sokat fotóztam már vitorláson is. Ám itt, ahogy a tengert szelte a hajó, ez más volt. Nagyobb a szél, nagyobb a tér, nagyobb a hajó. Megalomániás vagyok? Nem csak ezt az érzést imádom. Ha pedig ezt egy ilyen párossal, barátokkal, családdal is megoszthatom, hát az csoda élmény marad számomra is. Mókás volt olyanokat kiabálni, hogy merre menjünk, merről kérem a napot a menyasszonyra
Sokszor elgondolkodom, mi jöhet még, mit hoz még nekem ez a fotózás. Hiszen úgy teljesülnek a vágyaim, mintha valaki azt nézné, mit tudok még kitalálni, ha mindet kipipálja
Már egy éve, hogy ez a történet íródott. Miért vettem elő most? Mert ismét Amerika van műsoron A csúszások ideje van, ezért a jelenlegi utam képeit még ne keressétek.
Így most jöjjön egy mese régről, mert nem akarom, hogy eltűnjön és ez a blog ugye mostanra az én emlékeim őrzője is…
Ezt a lányt Néveri Kati esküvőjén hallottam először énekelni. Amikor esküvőn dolgozom nem mindig tudok megállni, átélni a pillanatokat, pláne egy polgárin, ami rendre rövid és pergő, nehéz fotós feladat. Ám itt eljutott az agyamig, hogy valami olyat hallok, ami nem hétköznapi.
Velem egy asztalnál ült a vacsoránál. Emlékszem a tiszta szépségére.
Legközelebb pedig Manhattanben láttam újra ezt tiszta arcot, hallottam újra varázslatos hangját. Hogy éppen akkor, mikor New Yorkban voltam egy hetet, volt az első kinti koncertje – soroljuk az én csoda ‘véletlenjeimhez’. Kriszta (La Memoire) kint volt velem együtt, napok óta nem volt jól, ám erőt vett magán, udvarias volt, eljött velem, mert érezte ez fontos. Ami ott ért bennünket őt meggyógyította, csodálatos két órában volt részünk. Egy hangulatos kis étteremben egy magyar lányra lehettünk nagyon büszkék. Olyan élményt ajándékozott nekünk, melyet bármikor felidézek úgy érzem, lebegek. Tiszta öröm, büszkeség, áhítat.
Az a kivételes eset van, hogy ez a slideshow most egy olyan egyveleg, mely még soha nem volt nálam. Én fotóztam, Kriszta videózott, nem túl logikus módon én raktam össze. Ám az igazi különlegessége a zene.
Niki énekel.
Ha meghallgatjátok, megnézitek, érteni fogjátok, miről is írtam.
Marrakeshben nem sok látnivaló van. Nincs tenger, nincs különleges építészet. Ám a piac varázslatos. Sejtettem, hogy két arca van. Akkora nyüzsgés volt ott este, hogy kíváncsi lettem, milyen lehet hajnalban.
Aki ismer engem, tudja, nem vagyok egy reggeli ember. Ezekért a képekért felkeltem. Az első ima idején mentem be a piacra. Volt azonban valami, amivel nem számoltam. Az a piac, amely nyitvatartási időben a potenciális vásárlót látva bennem örömmel látott hajnalban betolakodóként kezelt. Néhol már félelmetes volt.
A vallásuk szerint fényképen lenni nem jó. Így sajnos azt a pár kósza alakot mely a legjobb témát adta volna, csak itt-ott fotózhattam le. Azért így is maradt pár kép, ami talán érdekes lehet, annak aki ezt a kultúrát kedveli.
Ezt a bejegyzést csak azoknak ajánlom, akik szeretik a marokkói építészetet.
Nem szoktam épületeket fotózni. Ritkán találom meg benne a megismételhetetlen pillanatokat.
Mivel azonban ezek villák egyikének lakója voltam, ezért gyártottam magamnak egy kis emléket róluk. Mert az a hét, az érzés amit adott, az számomra megismételhetetlen volt.
Köszönettel tartozom ezért a hétért Juditnak és Gusztinak. Amellett, hogy a pihenés szinte életmentő volt számomra, a társaságuk igazi, tiszta örömet adott.
Hát eljutottam idáig is. Hogy a szezonzáró esküvőmet (nem az utolsó tavalyról, csak a szezonvégi utolsó) elkezdtem feldolgozni.
Ez még igazából nem az esküvő képei, hanem a kimaradt képek. Mindaz, ami nem fért bele az ő anyagukba…
Ha nem lennének a képek, már talán úgy gondolnám, hogy igaz sem volt. Hogy jártam Dél Afrikában.
A zenének nem tudtam ellenállni. Nem rám jellemző, de évente párszor beleszaladok ebbe. Hogy annyira kötöm a zenét egy hangulathoz. Ebben az évben Dél Afrika összefönódott ezzel a zenével. Ahányszor hallom mindig átélem azt a csodát, amit ez az út jelentett nekem.
Nem turisztikai szempontból, hiszen alig láttam valamit az országból.
Hanem az emberi oldalon. Ismét a hitről, amellyel párok felém vannak. Hogy ott van egy menyasszony, aki végignézi a kinti fotósokat (vannak tehetségesek) és mégis felvállalja annak minden kockázatát, hogy engem a fél világon végigutaztat, hogy lefotózhassam az esküvőjét.
Indiai utamhoz hasonló a történet, csak most a földrész más. Afrikából alig láttam valamit, de csodálatos esküvő minden pillanatát élvezhettem.
Így, ha megnézed ezt a slideshow-t ne várj tőle különleges képeket. Természetben szerintem még középszerűt sem alkotok. Ám ezt a blogot leginkább (bár ez hirtelen nézve nem ilyen egyértelmű) a saját emlékeim őrzésére használom, így ennek helye van itt
…mix all above and you get a slideshow that you can watch below.
As I mentioned in the previous entry we had an inspirational shoot at the Bahamas. Without the couple. The inspirational shoot does not necessarily include the couple. However, I missed them, missed the emotions, missed the feeling of the moment that cannot be recreated. When we (our posh group) saw Sarah passing by on the ship on the night of that day, I decided to approach her. With the idea of having an engagement session on the next day. We were having formal night at the ship and she looked stunning in her dress, that could have easily be mistaken for a wedding dress. I am sure they must have thought I was crazy… Working free while cruising. On the other hand I knew what to expect in Nassau the following day. Beach and shops. It can be lovely with family on a holiday. However, attending a business event my mind was set on photography, my work, my passion. Sarah and Jason stepped in where I needed.
This story in itself is out of the ordinary. Yet, it is not what makes it so special, heartwarming for me. That evening on the Bahamas gave more than I had anticipated. I have never had an e-session that qualified so perfectly for an engagement session. Jason proposed just the day before I met them Apart from being very photogenic they were open to show their love to us from the first moment. Us, because Kriszta (La Memoire) was an active part of this evening.
I did not expect them so easygoing, so free. I did not expect to have such a perfect sunset. I did not expect to be overwhelmed with love…
I beleive there are attractions, the lines meant to be crossed. This is a picturesque example of my belief:
“Higgy a szívedben és a saját jóságodban, mert ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni.
Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban, mert odabenn a lelkedben rejtőzik a csoda, a remény, a szeretet és a holnap álmai.”
/ Ron Cristian /
A fenti idézetet egy kedves menyasszonyom, Kati küldte nekem hónapokkal ezelőtt. Azt hiszem nekem írták.
Ma egy újabb utazás indul számomra.
A célállomás ezúttal Dél Afrika. Anel&Stefan esküvője…
Ez az utolsó bejegyzés az útról. Ezek a képek itt ott már szerepeltek, de van egy két pillanat benne ami igen kedves számomra.
Már sok helyen láthattátok, hogy D. Nagy Kriszta (LaMemoire.hu) is kint volt ezen az esküvőn. Ha bárki egy pillanatra elbizonytalanodna, hogy miért kell ennyi kép mellett még videó, az nézze meg a beharangozó videót.
Ez volt az a nap, amikor végre nem szorított az idő. Amikor helyszínbejáráson voltunk megnéztük a hajókat is (az első pár kép akkor készült). Gyönyörű volt a vízen a nap. A mi utunk pedig a naplementével ért véget. Vagyis ért volna véget, mert aznap nem sütött a nap. De mi esküvőfotósok ehhez azt hiszem hozzászoktunk, ritkán van az úgy, hogy minden egyben van. Tehát inkább élveztem az egzotikus kirándulást, a lehetőséget, hogy ‘kettesben‘ voltam végre velük, hogy Fruzsi ismét gyönyörű volt, hogy nem szorított az idő, hogy bármit kértem mosolyogva csinálták. És hogy itt a vőlegény nyugodtan átölelhette a menyasszony
hogy mi is lesz.
