A kreatív fotózás hasonlóan zajlott az esküvőhöz. Elképzeltem előre milyen épületek, paloták, templomok kavalkádjában fogok fotózni, hogy alig tudok majd választani a helyszínek közül.
Nos ebből a kavalkád valósult meg. Keralának ebben a városában nem voltak paloták. Templomok lettek volna, de volt fesztivál is. Minden templom tele imádkozókkal. A gondolat, hogy ez még lehet jó helyszín ennek ellenére, átfutott az én európai agyamon is. Csakhogy az én menyasszonyom egy lett volna a sokaságban, hiszen száriban ment férjhez, tehát elvesztünk volna a tömegben. Így maradt a park és a vízpart. A vízparton sem volt annyira egyszerű. Fehér emberek vonzzák a nézelődőket, akik pár kép erejéig érdekesek, utána viszont vadászni kellett a szögeket, ahonnak ki tudtam szerkeszteni őket a képből. De nem panaszkodom, mert akármikor megnézem ezt a klippet, érzem a meleg tengert, látok egy ragyogó, nagyon fotogén menyasszonyt, jóképű vőlegényt, szerelmet, szerető családot.
Nem vagyok benne biztos, hogy a képek jól el tudják mondani, milyen is volt egy igazi dél-indiai hindu esküvő.
Bár előtte átbeszéltük a szertartás menetét, de ebben megegyezett a történet az európai esküvőkkel, nem minden alakul a tervek szerint. Az esküvő előtt az én fejemben is voltak elképzelések, hogyan fogom megörökíteni. Hogy minden apró részletet lefotózok, templomon kívül, templomon belül. Hogy rengeteg portrét készítek a vendégekről, a helyiekről, a templomi szolgáról.
Ehhez a szertartáshoz képest az itthoni szertartások akár milyen gyorsak is, lassúnak tűnhetnek. Mindig történt valami és a valamik nagyon gyorsan váltották egymást. Valamelyik résztvevő sétált, körbejárt, nyakláncot kötött, gyűrűt húzott, megint sétált, meggyújtottak dolgokat, virágot adtak át, szórtak, aláírtak, áldásért mentek. Ezek számomra rejtélyes sorrendben, ám igen sűrűn váltakozva történtek.
Ezt fejelte meg a helyi kollégák lelkes hada, fényképezőgéppel, videóval, fix fényű lámpával, derítőlappal, amatőrökkel kompakt kamerával.
Az, hogy dél volt, kb 40 fok, rengeteg mécses felett, a fix fényű lámpák alatt már csak a ráadás volt. De én nem panaszkodhatom, hiszen Fruzsi a 6 méteres száriban, Jay a hosszú ujjú kabátban fantasztikusan csinálták végig.
A lakodalom pedig a fogadás volt. Jöttek sosem látott unokatestvérek, rokonok rengetegen.
Hogy miért nincsenek gratulációs képek? Vagy miért nincsenek táncos képek? Ez egy igazi tradicionális dél-indiai esküvőn nem szokás, ahol az esküvő a menyasszony befogadásával ér véget.
Szóval fotóztam amit láttam és bíztam benne, hogy sikerül képekben is megjeleníteni azt a színes kavalkádot, amit ott átélhettem.
Decemberben volt egy utalás erre a történetre. A sok éves álmomról mely megvalósult tavaly karácsony előtt.
India más volt, mint vártam, talán azért mert Kerala kicsit más, mint az utiképeken általában Indiából láttam. Itt nem láttam a gazdagság-szegénység olyan fájdalmas és egyben lenyűgöző végletét. Ez a tartomány Indián belül fejlettebb, így aztán a félelmeim, hogy a nyomoron túl nehéz lesz a szépet látnom, vagy hogy beteg leszek nem valósultak meg. 4 fantasztikus napot tölthettem kint, különleges embereket, szokásokat, tájakat felfedezve.
Ez az első slideshow az esküvő előtti képeket, a helyszínbejárást és a készülődést dolgozza fel.
Kriszta és Levente nem bonyolította túl a házasságkötést és egy hétköznap délelőtt kimondták az igent. Ezt még meg tudom érteni. De hogy egy fotózással sem örökítették meg azt a napot, azt ami köztük van, azt már kevésbé. Így ez a sorozat egy kicsit esküvői sorozat, eljegyzési stílusban, nászutas helyszínen. És amiért munka az az ok, hogy mi ketten (hárman) decemberben a tengerpartra vetődtünk. A másnapi esküvőhöz kerestünk helyszínt. Ha már ott jártunk, előfotóztuk a helyszínt – utófotoztuk az ő történetüket.
Krisztáról még fogtok hallani, hiszen én is nagyon várom már, hogy mit videózott Indiában. Mert ez a tengerpart Keralában volt, ahol együtt dolgozhattam és igen, ez a lány az, aki videózott. Furcsa csavara a sorsnak, hogy még sosem dolgoztunk együtt, de már annyi jót hallottam a kollégáktól róla. Nem apróztuk el, elsőre 4 napot töltöttünk együtt. És milyen fantasztikus 4 napot!
Ez volt a nyaram egyik kedvenc képe. Ahhoz a történethez, melyet most élek meg, közvetlenül nem kapcsolódik. Évek óta álmom volt, hogy eljussak Indiába. A képet Budapesten készítettem indiai ikertestvérekről. Ha minden a tervek szerint alakul az ő életüknek tanúja lehetek majd a jövőben is.
De most az előző bejegyzésben már említett Bogi egy esküvői fényképe valósította meg a régi álmot. Fruzsi rákattintva a középiskolai barátnő egy esküvői képére talált rám. Azon a kattintás által elindított történetnek különleges állomása, hogy most hogy itt lehetek, amikor Fruzsi és Jayesh házassága ma délben Keralában megköttetik.
Mi kell ahhoz, hogy Manhattanban fotózzak egy esküvős párost? Kellett hozzá, hogy kijussak idén is New Yorkba. Az utam hátterében több évben ismétlődő kinti fotózások és egy nagyon talpraesett, édes barátnő áll.
Kellett hozzá Ildi és Nenad útja hozzám, hogy felkérjenek a budapesti esküvőjükre. Búcsúzkodás közben a kérdés, hogy merre mennek nászútra? A vakszerencse, hogy a kettőnk útja dátumban isegyezett.
De a legfontosabb valahol mélyen a vágy, hogy egyszer ez nekem megadasson. Kedvenc városom, csoda idő, a szezonom egyik kedvenc ruhája. Végül, de nem utolsósorban a páros. Ők voltak a szezonzáró párosom. Igazi örömünnepként éltem meg fotózásukat videós kollégámmal (Ladányi László – klip a fotózásról köv). Akkor még nem is gondoltam, hogy folytatjuk. Különleges szezonom volt és szinte félelemmel néztem az esküvő nélküli hónapok elé. Ők aztán nem hagyták, hogy ezen sokat gyötrődjek, hozták az újabb témát a szokásos felszabadult stílusukban. Kint sem tudtam olyat kérni a fotózás során, melyre nemet mondtak volna. Órákon és mérföldeken át vonszoltam őket és még élvezték is.
Az, hogy kolléganőm Varga Nóri is csatlakozott hozzánk kint már szinte nem is volt igaz. Sokszor befogtuk a táskacipelésbe, ezért is hálával tartozom neki.
Klipp szokás szerint a képre kattintva indul.
Mostanra elmondhatom, hogy sokadszorra vagyok kint. Minden alkalommal egyre nagyobb élmény, egyre jobban értékelem, hogy számomra ez megadatik. Minél többet látom, annál könnyebben oldódom benne. Végtelen a felfedezendő területet, különösen a véges itt töltött idő szűk keresztmetszetén át.
Mivel nem tudok sem tájat, sem épületeket fotózni, ezért ez a pár kép csak egy belekap mind abba a kavalkádba, ami itt engem lenyűgöz.
