You are currently browsing the wedding category.
Egy esküvői nyílt napon leült egy páros elém. Beszélgettünk. Mint ahogyan sok másik párossal. Kértek ajánlatot. Foglalt voltam. Ajánlottam kollégákat, akik szabadok. Végignézték őket. Eddig a történet egy sok közül.
Ám ők visszajöttek.
És átszervezték miattam az esküvőjüket.
Tudom, hogy ha szabad az időpontom, akkor sem kis döntés kimondani, hogy én leszek az esküvőjük megörökítője. Az sem, ha valaki a szabad hétvégéimhez igazodik dátumválasztásban. Ám mély levegőt venni és egy összerakott esküvőt átszervezni miattam még nagyobb súllyal bír. Mindezt úgy, hogy a helyszín, ahol esküvőztünk nem nagyon csinált még pénteki esküvőt. A vőfély nem vállalta a pénteket. Vidéken vagyunk, Füzérkomlón, esküvő sem minden hétvégés történet, ez pedig végképp kívül volt a sztenderdeken. Azt már meg sem mertem kérdezni, a szülők mit szóltak ehhez. Mire odaértem szerencsére mindenki nagyon kedves volt, Judit jó munkát végzett.
Ragaszkodásuk örökre megmarad nekem.
Csak mostanában találkoztam vele. Szerintem az idei egyetlen menyasszony aki szinte azon a héten kapja a képeit, amikor a slideshowját csinálom. Nem sokat segít, ha két munkamániás próbál időpontot egyeztetni 
.
Szeretem az egyenruhás esküvőket. Van az egyenruhának valami varázsa. Legalábbis női szemmel látható. Van valami tudatos a férfiakban akik ezt a ruhát hordják. Attilában a tudatosság mellett olyan szeretet, szerelem volt, ami Judit nem egyszer vitt el sírásig aznap. Ami pedig azt hiszem csodálatos. Örömünkben sírni azt jelenti, megéljük a pillanatot. Ők pontosan ezt tették.
Az esküvő előtt pár héttel egy évfordulós, másnak hétköznap délutánt, egy nagyon bensőséges polgárit megörökítettem nekik.
Ebből csak két képet ragadtam ki, amelyet utána fotóztunk, ezek voltak elsőre is a kedvenceim.
Jó hetem van. 4 exmenyasszonyommal is találkoztam. Köztük velük is . Őket látni most Zsuzsi folyamatosan növekvő pocakja miatt külön élmény. Az egyebek pedig úgy alakultak, hogy mi már csak úgy bennemaradunk egymás életében.
Zsuzsit az előző világából ismerem. Ráadásul az a különleges a történetükben, hogy a bátyja is idén volt vőlegény, szintén az én kamerám előtt. Így az esküvőjükre menni már szinte családias érzés volt…
Fantasztikus helyszínük volt a Balatonnál, kintre tervezett polgárival. És akkora vihar jött, amelyet mi esküvőfotósok kültérre készülődve legrosszabb álmainkban is rettegve nézünk. Az időzítése is rémes volt, épp elindultunk kifelé a helyszínre, a romokhoz. Hogy ebből alig látszik valami? Azért mert Zsuzsi úgy mosolyog, mintha semmi sem történt volna. A helyszín gyorsan átrendezte a terepet és két gyertya fényénél összeházasodtak.
Sokat írok arról, hogy miken aggódom egy-egy fotózásnál. Nos két gyertya fénye az nagyon kevés. Ha nem prémium felszerelés van a vállamon, itt tisztán megbukok. Nem akarok adatokat írni, de szélső tartományokon használtam a gépeket, optikákat. A vaku gyilkos lett volna, a gyors szervezkedés miatt a fények átgondolására esély sem volt. A kreatívot pedig jóval naplemente után fotóztuk. Gyakorlatilag. Meglettek a képek, meglett a hangulat.
És meglett a gyereksereg. Ez az esküvő legalább annyira róluk is szólt. Mind pocakon belül, mind pocakon kívül.
Két hét múlva pedig egy családi életük másik fantasztikus pillanatára készülök velük. Ha minden a tervek szerint alakul ott leszek első közös gyermekük születésénél.
Reading people is a significant necessity of our profession. I know we all read, judge each other. However, for us doing it quickly is essential. We usually have two hours to find out whether we match. Harmony/understanding is really important for me. I might even overemphasize it sometimes. Our first meeting was less than an hour. It left me with question. I was wondering if I can meet Eva’s expectations. Eva comes from a family who love photography. Analog photography. While I heavily rely on Photoshop. She does not like cheesy pictures. While I feel most of my work is close to that.
I could not read her. She was so different. The second time we met they had slept hardly anything, were dead exhausted, could show little emotions. Which left me with pretty much the same. I could not tell if I am the right photographer for the day.
Here comes the evident question. Why did I not tell them? There was nothing I could tell. I usually do not share my confusion/uncertanty with future clients. Why? Because that is what I have learnt during the last few years. I am not unerring. And they were a perfect example of my foible. Just because I am not a 100% sure does not mean anything. So did this time.
I loved their wedding. I love their pictures. I miss them.
She was all tense when I arrived at the salon where she was getting ready. She could hardly wait to meet Tomi. When I tried to tell her how they should meet her I don’t think she heard what I said. The moment she saw him she flew. That was when I gave up ‘directing’. I simply followed her. And she made my work so easy. So did all the guest, being vivid, cheerful, camera loving.
This was the wedding where I took the least number of pictures. After selection I just ended up with the usual number of pictures. I knew it there I had the shots that would make them happy.
Two days later when we had their day after photo session she was so different of that girl I had met for the first time. All I saw was a happy/sad, playful/serious, gilr/woman combination who let me so close that is rare. She is real lesson for me.
I shall not beleive I know anything.
However, I shall beleive in wonders.
They come where you would not expect…
Nem szoktam az angol bejegyzéseket lefordítani. Ám mivel az angolom nem hibátlan, így el tudom képzelni, hogy aki google translator-t használ, annak mit ad ki.
Mivel ez a történet igen tanulságos volt számomra, ezért inkább leírom magyarul is.
Ahogyan kollégám Csaba összefoglalná ezt a történetet: ‘ezt benézted’. És igaza van. Úgy gondolom, hogy jól olvasom az embereket. Ám az évek folyamán megtanultam, nem vagyok tévedhetetlen. A jól messze nem azt jelenti, hogy hibátlanul. Számomra, mikor egy párral kialakul, hogy én fotózom az esküvőjüket, nagyon fontos az, hogy úgy érezzem, nekik is, nekem is ez egy nagyon jó döntés. Eva-ékkal az első találkozó egy gyors találka volt, szoros programban szervezték az esküvőt, mivel nem itthon élnek. Utána egy kicsit összezavarodva álltam fel. Volt egy menyasszonyom, aki más vizuális kultúrában, analóg fényképezőgép előtt, mögött nőtt fel, akinek a fotográfia igen fontos. Voltam én aki a digitális korszak fotósa vagyok, erősen módosított képekkel. Míg ő, a tiszta, filmes hatást szereti. Úgyhogy voltak kérdőjeleim. Vajon tudok úgy fotózni, ahogyan ő látja az esküvői képeit? A második találka előtti éjszakát a reptéren töltötték, fáradtan estek be. Azután sem tudtam, vajon biztos, hogy én vagyok az ‘igazi’. Emlékszem, Evát még arra is megkértem, gyűjtsön képeket, hogy lássam mi lehet a fejében.
Az esküvő napja is hasonlóan (épp csak egy ici-picit furcsán) indult, a készülődés alatt egy ideges menyasszonnyal. Azt hadd meséljem azért el, mindvégig nagyon kedves volt. De egyszerűen nem tudtam őt olvasni.
Próbáltam elmagyarázni, hogyan kellene legyen az első találkozásuk, ám amint meglátta Tomit, repült, nem érdekelte, hogy a legjobb verzió-e. Innen átkapcsoltam. Úszom az árral, figyelem őt, követem. És ahogyan mentünk egyre beljebb az esküvőbe értek a meglepetések. A színes vendégsereg, a sokarcú gyerekek, a menyasszonyom, aki egyszer csak játszani kezdett a kamerával, rengeteg arcát mutatva felém.
Idén esküvőn ilyen kevés képet még nem készítettem. Valahogy érezni lehetett, hogy megvan. Megvan az anyag, megvannak az érzések, megvan a hangulat.
Tudom, hogy mindig elfogult vagyok a képekkel, azért mert elfogult vagyok azokkal, akik rajta vannak. Ezt az anyagot imádom. Benne vannak ők és benne van az engem ért meglepetés ereje.
A kreatívra már másként érkeztünk, már értettem a lányt. A sokoldalúságát, a néha kislányt, néha nőt. Mire elköszöntünk, már megtanultam a leckém. Nagyjából nem tudok semmit. És hinni kell a csodákban. Mert azok ott jönnek, ott is, ahol nem is számítunk rájuk.
Posted január 23rd, 2012. 1 comment
Az elmúlt hónapban valahogy mindig másról írtam, mint az esküvőkről. Pedig annyi, de annyi történet vár itt még arra, hogy zenével párosítsam, újranézzem, összegyúrjam.
Ami könnyen megy valahogy mindig, az az élményeim felidézése, az, hogy a képekre nézve előszedjem, mi volt az, mely megragadott a párral kapcsolatban. Úgy tűnik fél év még nem nagy idő ahhoz, hogy az érzéseimet könnyen előszedjem.
Niki és Balázs jelenleg Londonban él. Kintről az esküvőszervezés mindig nehezebb. Ám itt volt egy csapat (barátnők és család), köztük profi esküvőszervező, akik mögöttük álltak. Szükségük is volt rá, mivel nem hazai pályán (ahol felnőttek) tartották a lagzit.
Niki készülődése nagyon különleges élmény volt. A barátnők ahogy a nagykönyvben megírva, felöltöztek a menyasszony előtt, hogy akkor már csak rá koncentrálhassanak. Ha a képeket megnézitek láthatjátok, ez mennyire sokat jelent. Vizuálisan és hangulatában is. Nagyon megható volt látni, ahogyan az a sok csinos barátnő és testvérek mind Nikire figyeltek. Mind azon volt, hogy ez az ő napja legyen, számára varázslatos, emlékezetes. Volt nevetés, érintés, ölelés, sírás. Mindannyian átéreztük, milyen meghatározó napra is készülődtünk. Minden, mi ezután történt ennek a hangulatában zajlott. Könnyekkel, nevetéssel, szeretettel, szerelemmel. Jó érzés felidézni, jó látni, hogy a barátságok, a család milyen sokat adhat ehhez a naphoz.
Mivel aznap fotóztuk a kreatívot és a vőlegény nem láthatta a menyasszonyt esküvő előtt ezért az esküvői menetrend közepére szorult a kreatív. Tudtuk, hogy kevés lesz az idő, ezért két nappal korábban fotóztunk egyet. Elmentünk oda, ahol a szerelmük indult. Munkahelyi, izgalmas történet, melyet mókás volt felidézni. Elmentünk a leánykérés helyszínére, majd ott fejeztük be, ahol az esküvői fotózást kezdtük. Más volt így -jó volt így.
Niki annak idején azt írta, mikor megkapta a képeket, hogy reméli, hogy nem ennyi volt a mi kapcsolatunk. Én is így érzem. Hiány marad. Nehéz dolog ez. Messze vannak, ritkán jönnek haza. Én pedig egy rémes naptárban élek. Mégsem akarom elfogadni, hogy valakikkel ilyen mély dolgokat élek meg és utána nem látom őket többet. És ezt sok párossal kapcsolatban érzem így (már írtam, hogy milyen mázlista vagyok).
Ezért létrehoztunk egy csoportot (facebook előnyei), ahova az eddigi menyasszonyaimat vettük fel. Nem tudom, lesz-e olyan rendezvény, ahova érdemes lesz eljönni, ha másért nem egy ölelésért. De próbálkozom, hátha sikerül kitalálni ilyeneket
Posted január 16th, 2012. 1 comment
Ezzzzzzer éve csináltam esküvői anyagot. Pedig írni róla annyira szeretek. Addig, hogy leválogatom a képeket rendben vagyok. Ám első válogatásra mindig túl sokat hagyok meg. Azután gyötrődöm a zenéken, nem is keveset. Krisztiék kreatívját szerintem vagy 8x csináltam újra 
Ám eljött a kedvenc részem, amikor előszedem az emlékeimet
Velük sincs nehéz dolgom. Bár más szakmából jöttek, mégis a fotózás iránti érdeklődése Krisztinek nagyban meghatározta az egész napot.
Nagykanizsa. Helyismeretem semmi. Viszont van egy páros, aki pontosan érti mit is keresek. És játékként fogják fel a kreatív rész helyszínlistájának összeállítását. Sokféle, helyszínt találtak, mind pontosan illeszkedve abba, amit szeretek. Júliusban vagyunk. Elvileg jóidő. Gyakorlatilag rettegés az esőtől, ám velünk voltak az égiek. Szépséges felhőket adva, szűrt fényeket a korai fotózáshoz.
Igazi nagy lagzi volt az övéké. Remek szolgáltatói gárdával. Ritkán írok helyszínről, ám itt Nagykanizsa mellett engem is meglepett, micsoda esküvőhelyszínt építettek, odafigyelve a világításra, ami tudom sokaknak nem szempont, de nekem remek képeket adott.
Nagykanizsa nincs közel, de ilyenkor érzem, milyen jó, hogy ennyi helyre eljutok, ennyi újat élhetetek meg. Nem hiszem, hogy Zalaszentbalázsra egyébként valaha elkavarodtam volna .
Egy apró történetet hadd meséljek el, amit szokás szerint inkább magamnak írok le, de talán róluk is elárul egy keveset. Megyek az első találkozóra. Mivel még nem volt bemutatóterem, bevásárlóközpont, kávézó. Amely kávézó zárva egy divatbemutató miatt, a telefonom pedig lemerülve. Fogalmam sincs, hogyan néznek ki. Odaérek, látom a káoszt, pánik. Amikor a világ legnyugodtabb mosolyával odasétáltak hozzám, bemutatkoztak. Amit én idegbajként éltem meg, őket meg sem zavarta. Azt hiszem, ez az egyik legerősebb emlékem róluk. A nyugalom. Ami valljuk be, nem igazán esküvővel járó érzés 
Posted december 14th, 2011. Add a comment
Már régen is olvastam a nászriporter blogot. Ami aki esküvőben él, annak nem információ. Így amikor egy kecskeméti esküvőre megérkeztem és a terembe felszaladva összefutottam terem közepén a káoszban álldogáló dekorossal (csúnya név), egyből tudtam, hogy olyat fogok látni, amelyet a szakma jegyez.
Vannak emberek akikkel az első találkozások beégnek. Vele is így volt. Szilvia éppen azon gyötrődött, hogy mi legyen a sötétítő függönnyel. Amit én észre sem vettem, de igaza volt, agyonnyomta a teret, amelynek egyébként sem sok előnyös tulajdonsága volt. Ahogy tipródott a káosz közepén, hogy leszedje-e, az valami egészen mást jelzett. Ugyanis leszedni egy tucat függönyt lehet, hogy nem tűnik nagy munkának, ám vasárnap reggel visszapakolászni, nos az nem esik jól.
Az esküvő indult, vele a sodrás, ám a döbbenetet sosem felejtem el, mikor visszaértünk a terembe. Azt amit oda varázsolt, ahhoz hasonlót sosem láttam még. Térben, fényekkel, varázslatosan díszített. Attól az esküvőtől számítva elfogult vagyok, igazi rajongó. (A függönyt persze leszedte )
Innen már csak visszanézve látszanak jól a kapcsolódási pontok, melyeken végignézve szinte egyértelmű az, hogy büszkén újságolhatom én is (a nászriporter blogban már fent van), hogy csapattagunk lett. A visualime egy 1 éves csapat, mely alakul, változik, egyenlőre igen sok energiát adva nekünk. Még sokat fogok írni róla.
Emlékszem, mikor végül már nem bírtam és rákérdeztem, hogy döntött, csatlakozik-e hozzánk. Olyan boldog voltam. Tudom, hajlamos vagyok arra, hogy túlérzelgősködjem a dolgokat, de kicsit olyan volt, mikor az egyik ovis megkérdezi a másikat, hogy lesz-e a barátja és igenlő választ kap.
Idei utolsó közös menyasszonyunk (Évi – róla is sokat fogtok még olvasni) írta nekem, hogy nagyon örül, hogy hivatalosan is bejelentjük, de számára ez nem volt nagy újság. Szerinte-neki már eddig is egy csapat voltunk.
A bejegyzés időzítése pedig a névnapja, nagyon boldogságosat!
Húgommal egy néven, velem egy évjáratban, de már nem ragozom a metszési pontokat…
Posted november 13th, 2011. 1 comment
Nos Rékáék a másik véglet. Miben azonos? Csak a kreatívjukat fotóztam én. Andreáékkal szinte egyszerre készült (6 nap különbséggel) a két sorozat.
Elegáns esküvőt terveztek, rendeztek, Gyenes Szilvi féle botanikus kerti dekorációban, pálmaházban.
És egy kreatívot, amely csak az övék. Andris a nyolckerben élt mikor megismerkedtek. Így oda köti őket az első randi. Ott lakik egy nagyon kedves közeli barát, ott van az a ház, mely előtt elsétálva mindig rácsodálkozott Andris a belső udvarra.
Nekem nem kellett kétszer mondani, hogy legyen ez az ő keretük a történetükhöz. Totál üres fejjel mentem. Jártam már rengeteget arra, a nagyszüleim is ebben a kerületben éltek én pedig az szomszédságban évekig. Ám én ott még soha nem láttam semmit, amit igazán izgalmasnak tartottam volna egy sorozathoz. Úgyhogy szépen rábíztam magam az ő terveikre, melyek bőven jól működtek.
Nagy gyötrődés volt a zeneválasztás. Valahogy fogalmam sem volt mi is lenne ide való. Egy sokadik verzió, egy bizonytalan ötlet. Megnézve elsőre sem tudtam, hogy csak nekem tetszik, vagy tényleg működik. Miután örök menyasszonyom Kati jóváhagyta, maradt .
Nem mindenkinek való egy ilyen sorozat. Ám velük életre kelt.
Posted november 5th, 2011. 1 comment
Ma két kreatívot egyszerre rakok fel. Azért, hogy megmutassam, mennyire nem rajtam múlik milyen is lesz egy sorozat.
Andrea klasszikusat álmodott. Turai kastélyt, nagy ruhát, elegáns képeket.
Számomra a Turai kastély már nem egyszerű helyszín. Kétségkívül az egyik legszebb. Ám már sokszor jártam ott. És nehéz nem belelépni azokba a beállításokba, melyek jól működtek, melyek tetszettek. Itt jön be a kérdés. Mi a fontos? Mindig újat fotózzak, vagy akkor ott az adott pillanatban a legjobbat? Lehet, hogy ez nem mindenkinek kérdés. Ám számomra az új felfedezése olyan kényszer volt idén, amit hosszú távon helyre kell rakjak magamban. Mert nem létezik annyi új helyszín, amennyit én ne lennék képes befotózni. És az is valahogy természetes, hogy a kastélyba hasonló stílusú menyasszonyokkal kerülök, hiszen ez áll nekik jól.
Minden kérdőjelem eltűnt, amikor Andi megkapta a képeit. Akkor jöttem rá, hogy kár volt ezen agyalnom. Hiszem ami számomra legfontosabb, az tökéletesen sikerült. A menyasszonyom boldog volt, olyan emailt írt, amelytől én is. Számára minden kép új volt, róluk, az ő szerelmükről szólt.
Posted november 5th, 2011. Add a comment
Ha esküvőszervezőn keresztül talál rám egy páros, mindig kérdés. Vajon végigjárta az utat, mely ahhoz kell, hogy érezze, én vagyok a fotósa. Vajon olvasták-e a blogomat? Vajon engem kerestek? Vajon értjük majd egymást?
Hát ők nem hagytak kérdőjelt bennem. Olyan módon értették, mit is jelent nekem az esküvőfotózást, milyen súlya van, miről szól, mintha már ezer éve követték volna a munkámat.
Szinte leírni sem lehetne jobban, hogy miről szól egy kreatív. A párról. Megtalálni, hogy övék legyen, nem mindig egyszerű, erről nem is olyan régen írtam. Ám velük már körvonalazódott mire leültek (dolgoztak az esküvőszervezők hogy mi is lesz.
Peti szerelme volt a búvárkodás, melybe Szandi is beleszeretett. Víz alatti esküvői tematikájuk volt, nem volt kérdés, hogy milyen sorozatot is fotózunk nekik.
Eddig volt egyértelmű.
Innen egy káosz jött, tele buktatókkal. Találj egy időpontot. Egyeztess össze két nem keveset dolgozó alanyt, egy rémes beosztású fotóssal, mindezt úgy, hogy lehetőleg a tenger is beleférjen.
Összejött.
Beiktattunk egy kis szárazföldes bemelegítőt, csak hogy biztosra menjünk a mélyvíz előtt.
És akkor jöjjön az amiről tudtam, hogy nehéz lesz. Mindenki mondta, nem kételkedtem benne. De megdöbbentett, hogy ennyire nehéz. Voltak dolgok mellyel számoltam és még több, mire abszolút nem számoltam.
Tudtam, hogy hideg lesz a víz. Megoldás: búvárruha. Tudtam, hogy az felfelé emel majd: megoldás ólom a derekamra. Nem tudtam viszont, hogy a fényképezőgép tokjának milyen felhajtó ereje lesz, miközben én pedig lefelé süllyedek. Tudtam, hogy egyedül esélytelen vagyok megcsinálni, kértem és kaptam segítséget. (Barátok, víz alatt, a parton, a csokorkötésben, az esküvőszervezők a kellékekkel.)
Tudtam, hogy a tokban alig fogom látni mit is fotózok. Viszont nem tudtam, hogy a búvárszemüveg lesz, az amitől konkrétan tényleg semmit nem fogok látni a végén.
Nem számoltam vele, hogy a pipával bár tudok lélegezni, ám mivel mennék lefelé, nem tudom meddig szedem a levegőt, mikortól a vizet. Ég tüdőm, a pulzusom az egekben, nem látom mit csinálok. A sziklákról is felkavartuk valamit, ami úszik a vízben mindenütt, viszont ha nem mozogtunk nem volt kép.
Pedig ez csak én voltam. És én voltam a könnyebb helyzetben. Mert itt jött be amivel totál nem számoltam. Hogy ez a párosomnak még nehezebb lesz. A víz hideg, a menyasszonyom szája lila, mert bár búvárkodik, ám attól még ő is fázik. Az öltöny felfelé tol, a menyasszonyi ruha ha lefelé mész fent maradna. Ha viszont kifelé indulnál, akkor viszont mázsás súlyként húz vissza. A víz marja a szemüket. Mezitláb nem lehet közlekedni a sünöktől, melyek itt-ott megbújnak. A búvárcipő rosszul mutat, a magassarkú belaakad a menyasszonyi ruhába. A tüll fátyol elnehezedik, mozgatni nehéz.
A strandon vízben, lelkesen beúszó nézőkről már nem is mesélek.
Összeállt? Igen!
Megérte? Igen!
Utána olyan végtelenül fáradt voltam, hogy azt leírni sem tudom. Csak aludtam majdnem egy napot. 4 órát fotóztunk.
Így mikor esküvőjükön Szandi azt mesélte, hogy a fotózás után fel voltak dobódva, teljesen megdöbbentem. Én azt hittem, hogy a totális kimerültség miatt, azon gondolkodtak, hogy vajon megérte-e. Igazi hősök voltak, akik nagyon sokat tettek meg azért, hogy ez az anyag megszülessen, megvalósuljon. Örökre belopták a szívembe magukat (az esküvőjük is különleges volt).
Nem tudom, aggódtam-e már ennyire, amíg nem láttam a képeket, hogy vajon van-e egyetlen használható fotóm. Az elsőre letöltött színtelen szagtalan anyag sem volt túl lelkesítő. A végeredményt viszont imádom. Imádom mert benne van minden. Az álom, a szerelem, a hit, a kudarctól való félelem, a küzdés, a vakmerőség, az együttműdés és végül ez a slideshow: a jutalom.
Posted október 26th, 2011. 6 comments
Ajánlatkérés. Foglalt vagyok. Ajánlok kollégákat magam helyett.
Eddig semmi rendkívüli. Ám ezek után felhívnak, hogy beszélgessünk, találkozzunk, mert valahogyan mégis szeretnék, ha én fotóznám őket.
Így négyesben Szegfi Robi kollégámmal együtt ültünk le ezzel a párossal. Sosem lehet tudni, hogy mi vár egy találkozón. Milyen is lesz a páros.
Gyarló vagyok. Írigy. Írigy voltam a kollégámra, hogy őket nem én fotózom az esküvőjük napján. Lehet, hogy ezt így nem kellene bevallanom, de ahogy ott ültünk, én ezt meg is mondtam Robinak. Niki álomszép, csupa mosoly, Peti izgalmas, érdekes, tiszta arcú vőlegény. Nagyon nyitott, őszinte fiú, ritkán látom a vőlegényeket így megnyílni. Ami mégis a legszebb, a szerelem vibrálása köztük. Tudom, hogy minden párosom szeret, tudom, hogy ezt már ezerszer leírtam. Talán itt azért volt kézzelfoghatóbb, mert Peti szakmájából adódóan nem volt a kamera előtt zavarban.
Ez adta a kreatív elejének ötletét. Menjünk egy filmstudióba. Nem igazán szeretek studióban fotózni. Sterilnek érzem, kevés benne a változatosság. Ám itt egy olyan kollégával dolgozhattam, hogy még a studiót is tudtam imádni. Végy egy fővilágosítót, aki megkérdezi mit szeretnél. Annyit tudok studióról, hogy finoman eljátszam a profit, megmondjam milyen fényeket kérek. Ám nő vagyok, nem kicsit kíváncsi. Így azt mondtam, rakjon össze bármit, amit lehet majd variálni. A kolléga körülöttem járkálva, nézegetve az lcd-t olyan szinten hangolta finomra a világítást, hogy én mint egy gyerek úgy éreztem magam. Beszabadultam egy játszóházba, ahol nekem találták ki a dolgokat
Niki több szinten is kapcsolódott hozzánk. A ruhája a Visualime-ból Andinál készült. Azért volt számomra különösen kedves, mert Andi esküvőjét sajnos nem én fotóztam (nem ismertük még egymást). És ez a ruha nagyon hasonló volt az ő akkori ruhájához.
Posted október 21st, 2011. 1 comment
