Tudom, hogy ha szabad az időpontom, akkor sem kis döntés kimondani, hogy én leszek az esküvőjük megörökítője. Az sem, ha valaki a szabad hétvégéimhez igazodik dátumválasztásban. Ám mély levegőt venni és egy összerakott esküvőt átszervezni miattam még nagyobb súllyal bír. Mindezt úgy, hogy a helyszín, ahol esküvőztünk nem nagyon csinált még pénteki esküvőt. A vőfély nem vállalta a pénteket. Vidéken vagyunk, Füzérkomlón, esküvő sem minden hétvégés történet, ez pedig végképp kívül volt a sztenderdeken. Azt már meg sem mertem kérdezni, a szülők mit szóltak ehhez. Mire odaértem szerencsére mindenki nagyon kedves volt, Judit jó munkát végzett.

Ragaszkodásuk örökre megmarad nekem.

Csak mostanában találkoztam vele. Szerintem az idei egyetlen menyasszony aki szinte azon a héten kapja a képeit, amikor a slideshowját csinálom. Nem sokat segít, ha két munkamániás próbál időpontot egyeztetni .

Szeretem az egyenruhás esküvőket. Van az egyenruhának valami varázsa. Legalábbis női szemmel látható. Van valami tudatos a férfiakban akik ezt a ruhát hordják. Attilában a tudatosság mellett olyan szeretet, szerelem volt, ami Judit nem egyszer vitt el sírásig aznap. Ami pedig azt hiszem csodálatos. Örömünkben sírni azt jelenti, megéljük a pillanatot. Ők pontosan ezt tették.

Az esküvő előtt pár héttel egy évfordulós, másnak hétköznap délutánt, egy nagyon bensőséges polgárit megörökítettem nekik.
Ebből csak két képet ragadtam ki, amelyet utána fotóztunk, ezek voltak elsőre is a kedvenceim.

Olvastam valahol, hogy minden történet egy előző történet folytatása, így talán nem a múlt szombatnál kell kezdenem.

Évekkel ezelőtt azt vágták a fejemhez, hogy minden találkozásból nagy faxnit csinálok. Hogy miért nem főzök olykor-olykor paprikás krumplit, s esszük azt ki a lábosból, ahogy rendes házban szokás. A kritikán napokig törtem a fejem. A rendes házon is, de leginkább azon, hogy a találkozást, ami számomra ünnep, miért kellene hétköznapi keretek között megélni. Mondanom sem kell, hamar megtaláltam a kompromisszumos megoldást. Pár napra rá, a piacon voltam, helyes mini lábosokat vásároltam, nagymamámat kikérdeztem a paprikás-krumpli elkészítésének műhelytitkairól, s következő alkalommal ott gőzölgött a két piros láboska a szépen terített asztalon.

Már akkor is foglalkoztatott, hogy “egyesek” miért akarnak az ünnepből hétkoznapot, míg “mások” a hétköznapokból ünnepet varázsolni. Egyesek miértjeit még ma sem értem teljesen. Másságom leginkább a “mások” kategóriájában teljesült ki. Szeretem az ünnepeket. Pontosabban szeretek másokkal együtt ünnepeket varázsolni hétköznapokból. Az ünnep számomra semmi más, mint odafigyelés, kiszakadás elcsendesülés. Amibe mindenki a személyiségének leginkább megfelelőt adja. Az apropó sok esetben mellékes.

Szombaton az életet ünnepeltük. Ezt jelezték a színek (elgondolkoztató, hogy ugyanarról a képről hogyan jutott egyeseknek a türkisz szín az eszébe, míg másoknak a sárga a virágok, a lucullusi lakoma, a lányok hasában illetve hasán dübörgő gyerekek. Ebbe az estébe nyúló délutánba mindenki bele tett valami egyedit, saját magát.

Volt ki virágot kötött, volt ki kuglófot sütött, voltunk páran, akik igyekeztünk a szomorúságunkat, félelmünket félre tenni, volt ki kevert, volt ki kavart, volt ki ruhatára legmélyéről húzta elő az odaillő ruhadarabot, volt ki hanyagul nyakába dobott egy sálat, volt ki bort hozott, volt ki békességet. S voltak páran, akik mindezt megörökítették, hogy azokon a napokon, amikor kevésbé süt a nap ne csak lelkünk legmélyéről tudjuk előhúzni ezeket az emlékképeket, hanem a kedves fényképeiket tároló fiókjainkból is, megsimogathassuk őket, elmosolyodjunk s erőt merítsünk.
Épp úgy ahogy én teszem nap mint nap a két piros lábossal.

Kár agyalni, nem jelent a dátum és az időpont semmit.

Ám a maga módján, ennek a blognak nagy napja van.
Új írója van.

És én nagyon boldog vagyok.
Málnalevél nem olyan mint én.
Szerencsére.
Lenyűgöz a világ, amely a fejében van. A gondolatok, ahogyan megfogalmazza őket.
Ahogyan olvastam az elmúlt évek folyamán az emailjeit, sokszor éreztem magam unalmasnak, egysíkúnak, ha szélsőségesen akarok fogalmazni: szőke nőnek. Erről már sokszor írtam is. Ugyanoda kanyarodok vissza, ugyanazokat a szavakat használom, ugyanazokról az érzésekről írok.

Ám mostantól nem csak én lakom itt a sorok mögött majd.
Aki ismer, tudja, nem vagyok egy magányos típus.
Úgyhogy most tele izgalommal várom is én is, vajon mit fog írni legközelebb.
Túlbonyolítom a saját blogom?
Igen.
És milyen jó érzés

Jó hetem van. 4 exmenyasszonyommal is találkoztam. Köztük velük is . Őket látni most Zsuzsi folyamatosan növekvő pocakja miatt külön élmény. Az egyebek pedig úgy alakultak, hogy mi már csak úgy bennemaradunk egymás életében.
Zsuzsit az előző világából ismerem. Ráadásul az a különleges a történetükben, hogy a bátyja is idén volt vőlegény, szintén az én kamerám előtt. Így az esküvőjükre menni már szinte családias érzés volt…

Fantasztikus helyszínük volt a Balatonnál, kintre tervezett polgárival. És akkora vihar jött, amelyet mi esküvőfotósok kültérre készülődve legrosszabb álmainkban is rettegve nézünk. Az időzítése is rémes volt, épp elindultunk kifelé a helyszínre, a romokhoz. Hogy ebből alig látszik valami? Azért mert Zsuzsi úgy mosolyog, mintha semmi sem történt volna. A helyszín gyorsan átrendezte a terepet és két gyertya fényénél összeházasodtak.
Sokat írok arról, hogy miken aggódom egy-egy fotózásnál. Nos két gyertya fénye az nagyon kevés. Ha nem prémium felszerelés van a vállamon, itt tisztán megbukok. Nem akarok adatokat írni, de szélső tartományokon használtam a gépeket, optikákat. A vaku gyilkos lett volna, a gyors szervezkedés miatt a fények átgondolására esély sem volt. A kreatívot pedig jóval naplemente után fotóztuk. Gyakorlatilag. Meglettek a képek, meglett a hangulat.
És meglett a gyereksereg. Ez az esküvő legalább annyira róluk is szólt. Mind pocakon belül, mind pocakon kívül.

Két hét múlva pedig egy családi életük másik fantasztikus pillanatára készülök velük. Ha minden a tervek szerint alakul ott leszek első közös gyermekük születésénél.

Reading people is a significant necessity of our profession. I know we all read, judge each other. However, for us doing it quickly is essential. We usually have two hours to find out whether we match. Harmony/understanding is really important for me. I might even overemphasize it sometimes. Our first meeting was less than an hour. It left me with question. I was wondering if I can meet Eva’s expectations. Eva comes from a family who love photography. Analog photography. While I heavily rely on Photoshop. She does not like cheesy pictures. While I feel most of my work is close to that.
I could not read her. She was so different. The second time we met they had slept hardly anything, were dead exhausted, could show little emotions. Which left me with pretty much the same. I could not tell if I am the right photographer for the day.
Here comes the evident question. Why did I not tell them? There was nothing I could tell. I usually do not share my confusion/uncertanty with future clients. Why? Because that is what I have learnt during the last few years. I am not unerring. And they were a perfect example of my foible. Just because I am not a 100% sure does not mean anything. So did this time.

I loved their wedding. I love their pictures. I miss them.

She was all tense when I arrived at the salon where she was getting ready. She could hardly wait to meet Tomi. When I tried to tell her how they should meet her I don’t think she heard what I said. The moment she saw him she flew. That was when I gave up ‘directing’. I simply followed her. And she made my work so easy. So did all the guest, being vivid, cheerful, camera loving.

This was the wedding where I took the least number of pictures. After selection I just ended up with the usual number of pictures. I knew it there I had the shots that would make them happy.

Two days later when we had their day after photo session she was so different of that girl I had met for the first time. All I saw was a happy/sad, playful/serious, gilr/woman combination who let me so close that is rare. She is real lesson for me.
I shall not beleive I know anything.
However, I shall beleive in wonders.

They come where you would not expect…

Nem szoktam az angol bejegyzéseket lefordítani. Ám mivel az angolom nem hibátlan, így el tudom képzelni, hogy aki google translator-t használ, annak mit ad ki.
Mivel ez a történet igen tanulságos volt számomra, ezért inkább leírom magyarul is.

Ahogyan kollégám Csaba összefoglalná ezt a történetet: ‘ezt benézted’. És igaza van. Úgy gondolom, hogy jól olvasom az embereket. Ám az évek folyamán megtanultam, nem vagyok tévedhetetlen. A jól messze nem azt jelenti, hogy hibátlanul. Számomra, mikor egy párral kialakul, hogy én fotózom az esküvőjüket, nagyon fontos az, hogy úgy érezzem, nekik is, nekem is ez egy nagyon jó döntés. Eva-ékkal az első találkozó egy gyors találka volt, szoros programban szervezték az esküvőt, mivel nem itthon élnek. Utána egy kicsit összezavarodva álltam fel. Volt egy menyasszonyom, aki más vizuális kultúrában, analóg fényképezőgép előtt, mögött nőtt fel, akinek a fotográfia igen fontos. Voltam én aki a digitális korszak fotósa vagyok, erősen módosított képekkel. Míg ő, a tiszta, filmes hatást szereti. Úgyhogy voltak kérdőjeleim. Vajon tudok úgy fotózni, ahogyan ő látja az esküvői képeit? A második találka előtti éjszakát a reptéren töltötték, fáradtan estek be. Azután sem tudtam, vajon biztos, hogy én vagyok az ‘igazi’. Emlékszem, Evát még arra is megkértem, gyűjtsön képeket, hogy lássam mi lehet a fejében.

Az esküvő napja is hasonlóan (épp csak egy ici-picit furcsán) indult, a készülődés alatt egy ideges menyasszonnyal. Azt hadd meséljem azért el, mindvégig nagyon kedves volt. De egyszerűen nem tudtam őt olvasni.
Próbáltam elmagyarázni, hogyan kellene legyen az első találkozásuk, ám amint meglátta Tomit, repült, nem érdekelte, hogy a legjobb verzió-e. Innen átkapcsoltam. Úszom az árral, figyelem őt, követem. És ahogyan mentünk egyre beljebb az esküvőbe értek a meglepetések. A színes vendégsereg, a sokarcú gyerekek, a menyasszonyom, aki egyszer csak játszani kezdett a kamerával, rengeteg arcát mutatva felém.

Idén esküvőn ilyen kevés képet még nem készítettem. Valahogy érezni lehetett, hogy megvan. Megvan az anyag, megvannak az érzések, megvan a hangulat.
Tudom, hogy mindig elfogult vagyok a képekkel, azért mert elfogult vagyok azokkal, akik rajta vannak. Ezt az anyagot imádom. Benne vannak ők és benne van az engem ért meglepetés ereje.

A kreatívra már másként érkeztünk, már értettem a lányt. A sokoldalúságát, a néha kislányt, néha nőt. Mire elköszöntünk, már megtanultam a leckém. Nagyjából nem tudok semmit. És hinni kell a csodákban. Mert azok ott jönnek, ott is, ahol nem is számítunk rájuk.

Az elmúlt hónapban valahogy mindig másról írtam, mint az esküvőkről. Pedig annyi, de annyi történet vár itt még arra, hogy zenével párosítsam, újranézzem, összegyúrjam.

Ami könnyen megy valahogy mindig, az az élményeim felidézése, az, hogy a képekre nézve előszedjem, mi volt az, mely megragadott a párral kapcsolatban. Úgy tűnik fél év még nem nagy idő ahhoz, hogy az érzéseimet könnyen előszedjem.
Niki és Balázs jelenleg Londonban él. Kintről az esküvőszervezés mindig nehezebb. Ám itt volt egy csapat (barátnők és család), köztük profi esküvőszervező, akik mögöttük álltak. Szükségük is volt rá, mivel nem hazai pályán (ahol felnőttek) tartották a lagzit.
Niki készülődése nagyon különleges élmény volt. A barátnők ahogy a nagykönyvben megírva, felöltöztek a menyasszony előtt, hogy akkor már csak rá koncentrálhassanak. Ha a képeket megnézitek láthatjátok, ez mennyire sokat jelent. Vizuálisan és hangulatában is. Nagyon megható volt látni, ahogyan az a sok csinos barátnő és testvérek mind Nikire figyeltek. Mind azon volt, hogy ez az ő napja legyen, számára varázslatos, emlékezetes. Volt nevetés, érintés, ölelés, sírás. Mindannyian átéreztük, milyen meghatározó napra is készülődtünk. Minden, mi ezután történt ennek a hangulatában zajlott. Könnyekkel, nevetéssel, szeretettel, szerelemmel. Jó érzés felidézni, jó látni, hogy a barátságok, a család milyen sokat adhat ehhez a naphoz.

Mivel aznap fotóztuk a kreatívot és a vőlegény nem láthatta a menyasszonyt esküvő előtt ezért az esküvői menetrend közepére szorult a kreatív. Tudtuk, hogy kevés lesz az idő, ezért két nappal korábban fotóztunk egyet. Elmentünk oda, ahol a szerelmük indult. Munkahelyi, izgalmas történet, melyet mókás volt felidézni. Elmentünk a leánykérés helyszínére, majd ott fejeztük be, ahol az esküvői fotózást kezdtük. Más volt így -jó volt így.

Niki annak idején azt írta, mikor megkapta a képeket, hogy reméli, hogy nem ennyi volt a mi kapcsolatunk. Én is így érzem. Hiány marad. Nehéz dolog ez. Messze vannak, ritkán jönnek haza. Én pedig egy rémes naptárban élek. Mégsem akarom elfogadni, hogy valakikkel ilyen mély dolgokat élek meg és utána nem látom őket többet. És ezt sok párossal kapcsolatban érzem így (már írtam, hogy milyen mázlista vagyok).

Ezért létrehoztunk egy csoportot (facebook előnyei), ahova az eddigi menyasszonyaimat vettük fel. Nem tudom, lesz-e olyan rendezvény, ahova érdemes lesz eljönni, ha másért nem egy ölelésért. De próbálkozom, hátha sikerül kitalálni ilyeneket

Ennek a leányzónak én voltam a 20. szülinapi ajándéka. Nagyon jó két órát töltöttünk együtt. Úgyhogy szerintem örült neki. Én biztosan.
20 éves.
Épp fele annak ami én vagyok. Már nem sok emlékem van arról, hogyan is néztem ki.
Lehet, hogy elő kellene szednem a fényképeimet?
Neki nem lesznek ilyen kérdései, vajon milyen volt 20 évesen.
Egyértelmű.
Csodaszép, kívül-belül.
És ez most már az örökkévalóságnak is megörökítődött…

Ezzel búcsúzom a 2011-től, emlékezetes év volt, nagy élményekkel, nagy találkozásokkal. Rendkívüli dolgokat éltem meg. Ahogyan múlnak az évek, egyre többször érzem azt, már nem sok mindent kívánhatok. Olyan csodák adattak meg nekem, melyet tudom, kevesen élnek meg.
Most így készülök 2012-re. Nem akarok többet, jobbat. Talán csak időből egy kicsit lehetne több, hogy a sok jót, a rengeteg szeretetet, a hétköznapok egyszerű történéseit átélhessem, feldolgozzam és emlékezhessek. A nehézségeket megérthessem. A változásokat értelmezhessem. A megváltozhatatlant pedig elfogadjam.

A házban fotózgatva találtam ezt a verset. Gyönyörű. Akkor is elgondolkodtatott, de most lemásolva újra megfogott az egyszerűsége, bölcsessége.

Az Élet Himnusza

Az élet egyetlen – vedd komolyan.
Az élet szépség – csodáld meg.
Az élet boldogság – ízleld.
Az élet álom – tedd valósággá.
Az élet kihívás – fogadd el.
Az élet játék – játszd.
Az élet érték – vigyázz rá.
Az élet vagyon – használd fel.
Az élet szeretet – add át magad.
Az élet titok – fejtsd meg.
Az élet ígéret – teljesítsd.
Az élet szomorúság – győzd le.
Az élet dal – énekeld.
Az élet küzdelem – harcold meg.
Az élet kaland – vállald.
Az élet jutalom – érdemeld ki.
Az élet élet – éljed.

(Teréz anya)

Boldog Új Esztendőt.

Zita hozzáállása, rengeteg energiája, melyet abba, hogy ez a délután minél örömmel telibb legyen, fektetett. Mindannyian tudjuk, nagy a szükség, évről évre nagyobb. A válság egyre több nehézséget, feszültséget, hiányt szül. Így ötödszörre sokkal nehezebb volt összeszedni az ajándékokat. Bizonytalanabb mindenki élete, valahogy kevesebb az energiánk másokra figyelni. Ezek a gyerekek nagy része azonban most is igazi családjaik nélkül, az otthonbeli családjaik körében töltik az ünnepeiket. Köszönet a sok barátnak, támogatónak, akik feleltek a hívó szóra.

Mi változott?
Az én látásom. Tavaly csak azt éreztem, hogy ezek a gyermekek egy otthonban, szüleik nélkül nőnek fel. A szülői szeretet hiányát pedig nem lehet pótolni. Látom a tiszta tekintetekben a bizonytalanságot, a ragaszkodást, a feltétel nélküli szeret hiányát. Ám most, több otthont meglátogatva, már mást is láttam. A gondoskodás mellett nevelői szakértelmet, tudást, a sok energiát, szeretetet. Azt hiszem elmondhatják, legjobb tudásuk szerint nevelik őket. Pótolni nem lehet, ám a lehetőségeikhez képest igyekszenek maximumot adni.

Ha ezt elmondhatnánk magunkról, hogy a lehetőségeinkhez képest legjobbat adjuk, akkor jó érzéssel zárhatjuk az évet.

Már napok óta gondolkodom, mit is meséljek el erről az utunkról. Honnan kezdjem, mennyit osszak meg veletek. Összetett élmény volt, még mindig sokat gondolkodom a történteken. Nem tisztult le, nem tudom, ennyi volt-e, mit kell tanulnom belőle, vagy kell-e tanulnom belőle.

Találkoztam egy angyallal (mezei nevén Ildikó). Most így karácsony kapcsán lehet, hogy nem vagyok egyedül, aki így érzi. Ám ez a lány nem csak karácsonykor angyal. Számára ez egy életforma. A gyimesbükki gyermekotthont támogatja, segíti, éli meg a problémáit, és ritkán mikor eljut hozzájuk, örömeit. Ahogy ő is mondta, egy igazi hibrid lény. Ha nem ismered ezt az énjét, egy talpraesett lányt látsz, aki nagyon jól látja a dolgokat, remek szervező, igazi harcos. Van egy másik énje is, amely a gyerekek bűvkörében él. A gyimesbükki gyermekek tényleg nagyon szeretnivalóak. Édesek, tiszta tekintetűek, egy nagy halom szeretetéhes csicseri had.

Internet kifürkészhetetlen útjai, az időzítés ereje és december 6-án elindultunk Erdély egyik legtávolabbi csücskébe.
Még sosem jártam Erdélyben. Vártam azt a történetet, amiért úgy éreztem érdemes elindulnom. Nos, ennél az oknál nyomósabb nem lehet, a kocsi dugig pakolva karácsonyi ajándékokkal, sok támogató gondosan válogatott, csomagolt meglepetéseivel, a másik oldalon pedig a sok kedves lakó.

Mit vártam? Azt, hogy nehéz lesz. Ám nem úgy volt nehéz, ahogy gondoltam. Azt hittem, ott megüt a nyomor, a kiszolgáltatottság, a szegénység. Ezt azonban nem az otthonban, hanem 4 testvér látogatásánál éltem át (1. slideshow).
Az otthonban mi ért felkészületlenül? Az érzés, hogy hogyan lehet, ezek a gyerekek nélkül a szüleinek élni. Milyen szegénység az ami odáig viszi a szülőt, hogy ne vele éljen a gyermeke. Ezt közelről nézni, a gyermekeket átölelni nagyon felkavaró. Pillanatok alatt kötődni kezdesz, tanulod a neveket, gondolkodsz, hogyan lehetne még többet segíteni.

Fotós társammal, Csabával együtt voltunk ezen az úton. Azt hiszem féltem volna elmenni egyedül. Fizikailag (12 órás út) és lelkileg is. Sok évvel ezelőtt az hazai gyermekotthonos látogatásom után 2 évig nem mentem többet és nem voltam biztos benne, hogy képes leszek újra menni. Azóta megértettem, hogy nem rólam szól, hogy a képeim/képeink talán segíthetnek. Ez pedig fontosabb annál, mint hogy nekem ezt összerakni, feldolgozni mennyire bonyolult.

Mindig kötődöm a képekhez, nem nézem őket tiszta szemmel. Ám most sírva raktam össze ezt a két anyagot. Már nem is emlékszem, melyik kép az enyém, melyik az övé, valahogy olyan lényegtelen már az is, hogy mi fotóztuk. Nem is látom a képeket.
Csak érzek.
Szükséget.
És reményt, hogy talán sikerült egy kicsit segíteni.

Boldog karácsonyt.