Ezzzzzzer éve csináltam esküvői anyagot. Pedig írni róla annyira szeretek. Addig, hogy leválogatom a képeket rendben vagyok. Ám első válogatásra mindig túl sokat hagyok meg. Azután gyötrődöm a zenéken, nem is keveset. Krisztiék kreatívját szerintem vagy 8x csináltam újra
Ám eljött a kedvenc részem, amikor előszedem az emlékeimet
Velük sincs nehéz dolgom. Bár más szakmából jöttek, mégis a fotózás iránti érdeklődése Krisztinek nagyban meghatározta az egész napot.
Nagykanizsa. Helyismeretem semmi. Viszont van egy páros, aki pontosan érti mit is keresek. És játékként fogják fel a kreatív rész helyszínlistájának összeállítását. Sokféle, helyszínt találtak, mind pontosan illeszkedve abba, amit szeretek. Júliusban vagyunk. Elvileg jóidő. Gyakorlatilag rettegés az esőtől, ám velünk voltak az égiek. Szépséges felhőket adva, szűrt fényeket a korai fotózáshoz.
Igazi nagy lagzi volt az övéké. Remek szolgáltatói gárdával. Ritkán írok helyszínről, ám itt Nagykanizsa mellett engem is meglepett, micsoda esküvőhelyszínt építettek, odafigyelve a világításra, ami tudom sokaknak nem szempont, de nekem remek képeket adott.
Nagykanizsa nincs közel, de ilyenkor érzem, milyen jó, hogy ennyi helyre eljutok, ennyi újat élhetetek meg. Nem hiszem, hogy Zalaszentbalázsra egyébként valaha elkavarodtam volna .
Egy apró történetet hadd meséljek el, amit szokás szerint inkább magamnak írok le, de talán róluk is elárul egy keveset. Megyek az első találkozóra. Mivel még nem volt bemutatóterem, bevásárlóközpont, kávézó. Amely kávézó zárva egy divatbemutató miatt, a telefonom pedig lemerülve. Fogalmam sincs, hogyan néznek ki. Odaérek, látom a káoszt, pánik. Amikor a világ legnyugodtabb mosolyával odasétáltak hozzám, bemutatkoztak. Amit én idegbajként éltem meg, őket meg sem zavarta. Azt hiszem, ez az egyik legerősebb emlékem róluk. A nyugalom. Ami valljuk be, nem igazán esküvővel járó érzés
Egy műtermi nap után, kicsit bágyadtan, de már sejtve mi vár rám örömmel készülődtem. Komolyan vettem a dresscode-ot, ami nem volt egyszerű. A piros még hagyján. Ám ‘könnyítés képpen’ fehérrel volt kombinálva. Ami télen azért nem annyira egyszerű. Jól jött a fotózásokhoz tavaly vett zokni, amit most én avattam fel.
Azon gondolkodom, mit is írjak. Kell írnom? Nem vagyok benne biztos. Ami ebben az estében benne volt, nagyon érezhető ebből a klippből.
Az ilyen alkalmakból több kellene legyen az életemben. Amikor ráérünk beszélgetni. Úgy, hogy nem azzal van tele a fejem, hogy mivel maradtam el. Lassan csak utolérem majd magam. Sok érték van körülöttem, mely több figyelmet érdemel. És én jövőre azon leszek, hogy ez megtörténjen .
Lányok, köszönöm, élmény volt!
Mint mindig.
Pedig igyekszem figyelni rá. Hiszen annyian olvassák (ami nekem még mind a mai napig hihetetlen), hogy próbálom a minimimum heti egy bejegyzést tartani.
Hiába jött el a holtszezon, olyan mennyiségű elmaradással küzdök, hogy a rendszerezettségtől távol állok. No persze az sem tesz jót, hogy bár esküvőt nem fotózok, azért minden mást igen
Úgyhogy most ebből a kavalkádból emelek ki két slideshowt. A kettő rendesen üti egymást, de néha ilyen vagyok, elveszítem a fegyelmezettségem. Arról írok, ami épp foglalkoztat. Úgyhogy elnézést a káoszért…
Juditot évek óta fotózom. Már akkor is bízott bennem, mikor oka sem volt rá. Mondhatom, hogy kötelező részéről az elfogultság (sokféle szálon fűződünk össze), de ez nem igaz. Minden alkalom élmény és megtiszteltetés. Rendkívüli nő, rendkívüli sportoló, rendkívüli anya. Élmény vele bármilyen ügyben beszélgetni, együtt lenni. Tele van energiával, pozitív gondolatokkal, lelkesedéssel. Ez a sakknap is sok szervezéssel, odafigyeléssel, idővel jött létre. Szólt a gyerekekről, az okatatásról, a jótékonyságról. Szerettem.
Ahogy most írom ezeket a sorokat épp megvan a kapcsolódási pont a két slideshow között
Mert energiában ez is egy nagyon pozitív történet. Már írtam a TEF-ről és még fogok is. Most egy előadás kapcsán szedtem elő újra a képeket, gyúrtam össze egy anyaggá. Itt én vagyok elfogult. Hiszem, hogy a TEF egy igazi közösség lett, mely remélem még sok jó dolgot tartogat mindenki számára.
Ez egy kis emlékezés az eddigiekre:
Ez a szmog valahogy rám is rámült. Itt van egy csodálatos anyag, én meg nézegetem, valahogy olyan valószínűtlenné vált. Tuti nem jó, hogy megint elcsúsztam egy évszakkal…
Olyan ez nálam, mint a lakberendezés. Tavasszal fehér lakást csinálnék, könnyed színekkel, ősszel meg ki sem másznék a sötétbarnából jó telt színekkel keverve.
Ám ez van, én csúsztam el, így most még jó két nyári hónap jön a blogon. Mire őszbe fordulunk, szépen eljön a tél is. Ott azonban visszafogom magam, úgyhogy tavaszra visszaállhat egy kellemes egyensúlyi állapot. Mondjuk ez a diszharmonia csak átmeneti, visszaolvasva teljesen mindegy, mit mikor rakok fel.
Ágiékkal amúgy sem szaladnak a dolgok. Másfél évvel az esküvőjük előtt találkoztunk először. Ezt a sorozatot pedig kétszer mosta el az az eső. Így nézve az anyagukat végül is nem tudom mennyire információ ez. Hiszen napsütétses, édes, kedves, szerelmes klippjük lett.
Hogy miért volt ez a sorozat az én kedvemre? Mert olyan volt, mint amit én imádok eljegyzési sorozatoknál. Kitalálják mit szeretnének, hova szeretnének menni, mi szól róluk és nem bonyolítjuk túl. Kedves, emberi, szerethető. Az ő egyik törzshelyük, számomra új volt, izgalmas, hangulatos.
Az esküvői sorozatuk félig-meddig kitalálva. Nem mesélem el előre, de nagyon várom
Már régen is olvastam a nászriporter blogot. Ami aki esküvőben él, annak nem információ. Így amikor egy kecskeméti esküvőre megérkeztem és a terembe felszaladva összefutottam terem közepén a káoszban álldogáló dekorossal (csúnya név), egyből tudtam, hogy olyat fogok látni, amelyet a szakma jegyez.
Vannak emberek akikkel az első találkozások beégnek. Vele is így volt. Szilvia éppen azon gyötrődött, hogy mi legyen a sötétítő függönnyel. Amit én észre sem vettem, de igaza volt, agyonnyomta a teret, amelynek egyébként sem sok előnyös tulajdonsága volt. Ahogy tipródott a káosz közepén, hogy leszedje-e, az valami egészen mást jelzett. Ugyanis leszedni egy tucat függönyt lehet, hogy nem tűnik nagy munkának, ám vasárnap reggel visszapakolászni, nos az nem esik jól.
Az esküvő indult, vele a sodrás, ám a döbbenetet sosem felejtem el, mikor visszaértünk a terembe. Azt amit oda varázsolt, ahhoz hasonlót sosem láttam még. Térben, fényekkel, varázslatosan díszített. Attól az esküvőtől számítva elfogult vagyok, igazi rajongó. (A függönyt persze leszedte )
Innen már csak visszanézve látszanak jól a kapcsolódási pontok, melyeken végignézve szinte egyértelmű az, hogy büszkén újságolhatom én is (a nászriporter blogban már fent van), hogy csapattagunk lett. A visualime egy 1 éves csapat, mely alakul, változik, egyenlőre igen sok energiát adva nekünk. Még sokat fogok írni róla.
Emlékszem, mikor végül már nem bírtam és rákérdeztem, hogy döntött, csatlakozik-e hozzánk. Olyan boldog voltam. Tudom, hajlamos vagyok arra, hogy túlérzelgősködjem a dolgokat, de kicsit olyan volt, mikor az egyik ovis megkérdezi a másikat, hogy lesz-e a barátja és igenlő választ kap.
Idei utolsó közös menyasszonyunk (Évi – róla is sokat fogtok még olvasni) írta nekem, hogy nagyon örül, hogy hivatalosan is bejelentjük, de számára ez nem volt nagy újság. Szerinte-neki már eddig is egy csapat voltunk.
A bejegyzés időzítése pedig a névnapja, nagyon boldogságosat!
Húgommal egy néven, velem egy évjáratban, de már nem ragozom a metszési pontokat…
Nos Rékáék a másik véglet. Miben azonos? Csak a kreatívjukat fotóztam én. Andreáékkal szinte egyszerre készült (6 nap különbséggel) a két sorozat.
Elegáns esküvőt terveztek, rendeztek, Gyenes Szilvi féle botanikus kerti dekorációban, pálmaházban.
És egy kreatívot, amely csak az övék. Andris a nyolckerben élt mikor megismerkedtek. Így oda köti őket az első randi. Ott lakik egy nagyon kedves közeli barát, ott van az a ház, mely előtt elsétálva mindig rácsodálkozott Andris a belső udvarra.
Nekem nem kellett kétszer mondani, hogy legyen ez az ő keretük a történetükhöz. Totál üres fejjel mentem. Jártam már rengeteget arra, a nagyszüleim is ebben a kerületben éltek én pedig az szomszédságban évekig. Ám én ott még soha nem láttam semmit, amit igazán izgalmasnak tartottam volna egy sorozathoz. Úgyhogy szépen rábíztam magam az ő terveikre, melyek bőven jól működtek.
Nagy gyötrődés volt a zeneválasztás. Valahogy fogalmam sem volt mi is lenne ide való. Egy sokadik verzió, egy bizonytalan ötlet. Megnézve elsőre sem tudtam, hogy csak nekem tetszik, vagy tényleg működik. Miután örök menyasszonyom Kati jóváhagyta, maradt .
Nem mindenkinek való egy ilyen sorozat. Ám velük életre kelt.
Ma két kreatívot egyszerre rakok fel. Azért, hogy megmutassam, mennyire nem rajtam múlik milyen is lesz egy sorozat.
Andrea klasszikusat álmodott. Turai kastélyt, nagy ruhát, elegáns képeket.
Számomra a Turai kastély már nem egyszerű helyszín. Kétségkívül az egyik legszebb. Ám már sokszor jártam ott. És nehéz nem belelépni azokba a beállításokba, melyek jól működtek, melyek tetszettek. Itt jön be a kérdés. Mi a fontos? Mindig újat fotózzak, vagy akkor ott az adott pillanatban a legjobbat? Lehet, hogy ez nem mindenkinek kérdés. Ám számomra az új felfedezése olyan kényszer volt idén, amit hosszú távon helyre kell rakjak magamban. Mert nem létezik annyi új helyszín, amennyit én ne lennék képes befotózni. És az is valahogy természetes, hogy a kastélyba hasonló stílusú menyasszonyokkal kerülök, hiszen ez áll nekik jól.
Minden kérdőjelem eltűnt, amikor Andi megkapta a képeit. Akkor jöttem rá, hogy kár volt ezen agyalnom. Hiszem ami számomra legfontosabb, az tökéletesen sikerült. A menyasszonyom boldog volt, olyan emailt írt, amelytől én is. Számára minden kép új volt, róluk, az ő szerelmükről szólt.
A sümegi fotósfesztiválon az előadás közben Csaba épp Zsófiról mesélt. Vagyis arról, amiben ő a kivétel.
Itthon nincs igazán hagyománya annak, hogy valaki csak úgy csináltasson magáról egy sorozatot. Csak azért mert éppen úgy gondolja, jó lenne.
Zsófi lediplomázott.
Fiatal.
Szép.
Ennél több nem is kell egy portrésorozathoz.
Neki meglesz az az emléke arról, milyen is volt szépsége teljében.
Belecsúszott a szezonba, zűrös volt összehozni. Most válogatva örülök neki igazán, hogy sikerült. Van valami abban, mikor slideshow-ig jut egy anyag. Valahogy ott érik össze. Amikor megnézek egy slideshow-t akkor látom először igazán az anyagot, akkor már nem kell ízeire szednem. Akkor érzem először hogyan is sikerült. Persze az is hozzájárul, hogy a zene is kölcsönhatásba kerül a képekkel és innen már nem csak az én munkám, gondolataim, érzéseim vannak benne.
Ezt a sorozatot nézve pedig talán először egy ici-picit sajnálom, hogy az én életemből ez kimaradt.
a szomszédságomban van ez a temető, hetente többször végigmegyek a pici úton, mely átszeli
érzem a szomorúságát, de valami furcsa módon szépnek is látom
most vettem egy mély levegőt, nem csak messziről néztem, de belülről is bejártam
a sors véletlenje folytán nem voltam egyedül
két nő kísért el, akik közül az egyik búcsúzik
Magyarországtól
azon gondolkodtam, hogy bár az örökre összefonódás magasztos élményét élem meg a párjaimmal, az elválás valahogy mindenbe bele van kódolva
hosszabb-rövidebb időszakokra, egymástól, barátoktól, történetektől, álmoktól, vágyaktól
néha azért, mert ez így jó
néha azért, mert így rendeltetett
néha azért, mert beteljesedett
bármit is ad az élet, valahogy a hiány mögészegődik mindennek
teszi ezzel a tovatűnő pillanatot varázslatossá
Ha esküvőszervezőn keresztül talál rám egy páros, mindig kérdés. Vajon végigjárta az utat, mely ahhoz kell, hogy érezze, én vagyok a fotósa. Vajon olvasták-e a blogomat? Vajon engem kerestek? Vajon értjük majd egymást?
Hát ők nem hagytak kérdőjelt bennem. Olyan módon értették, mit is jelent nekem az esküvőfotózást, milyen súlya van, miről szól, mintha már ezer éve követték volna a munkámat.
Szinte leírni sem lehetne jobban, hogy miről szól egy kreatív. A párról. Megtalálni, hogy övék legyen, nem mindig egyszerű, erről nem is olyan régen írtam. Ám velük már körvonalazódott mire leültek (dolgoztak az esküvőszervezők hogy mi is lesz.
Peti szerelme volt a búvárkodás, melybe Szandi is beleszeretett. Víz alatti esküvői tematikájuk volt, nem volt kérdés, hogy milyen sorozatot is fotózunk nekik.
Eddig volt egyértelmű.
Innen egy káosz jött, tele buktatókkal. Találj egy időpontot. Egyeztess össze két nem keveset dolgozó alanyt, egy rémes beosztású fotóssal, mindezt úgy, hogy lehetőleg a tenger is beleférjen.
Összejött.
Beiktattunk egy kis szárazföldes bemelegítőt, csak hogy biztosra menjünk a mélyvíz előtt.
És akkor jöjjön az amiről tudtam, hogy nehéz lesz. Mindenki mondta, nem kételkedtem benne. De megdöbbentett, hogy ennyire nehéz. Voltak dolgok mellyel számoltam és még több, mire abszolút nem számoltam.
Tudtam, hogy hideg lesz a víz. Megoldás: búvárruha. Tudtam, hogy az felfelé emel majd: megoldás ólom a derekamra. Nem tudtam viszont, hogy a fényképezőgép tokjának milyen felhajtó ereje lesz, miközben én pedig lefelé süllyedek. Tudtam, hogy egyedül esélytelen vagyok megcsinálni, kértem és kaptam segítséget. (Barátok, víz alatt, a parton, a csokorkötésben, az esküvőszervezők a kellékekkel.)
Tudtam, hogy a tokban alig fogom látni mit is fotózok. Viszont nem tudtam, hogy a búvárszemüveg lesz, az amitől konkrétan tényleg semmit nem fogok látni a végén.
Nem számoltam vele, hogy a pipával bár tudok lélegezni, ám mivel mennék lefelé, nem tudom meddig szedem a levegőt, mikortól a vizet. Ég tüdőm, a pulzusom az egekben, nem látom mit csinálok. A sziklákról is felkavartuk valamit, ami úszik a vízben mindenütt, viszont ha nem mozogtunk nem volt kép.
Pedig ez csak én voltam. És én voltam a könnyebb helyzetben. Mert itt jött be amivel totál nem számoltam. Hogy ez a párosomnak még nehezebb lesz. A víz hideg, a menyasszonyom szája lila, mert bár búvárkodik, ám attól még ő is fázik. Az öltöny felfelé tol, a menyasszonyi ruha ha lefelé mész fent maradna. Ha viszont kifelé indulnál, akkor viszont mázsás súlyként húz vissza. A víz marja a szemüket. Mezitláb nem lehet közlekedni a sünöktől, melyek itt-ott megbújnak. A búvárcipő rosszul mutat, a magassarkú belaakad a menyasszonyi ruhába. A tüll fátyol elnehezedik, mozgatni nehéz.
A strandon vízben, lelkesen beúszó nézőkről már nem is mesélek.
Összeállt? Igen!
Megérte? Igen!
Utána olyan végtelenül fáradt voltam, hogy azt leírni sem tudom. Csak aludtam majdnem egy napot. 4 órát fotóztunk.
Így mikor esküvőjükön Szandi azt mesélte, hogy a fotózás után fel voltak dobódva, teljesen megdöbbentem. Én azt hittem, hogy a totális kimerültség miatt, azon gondolkodtak, hogy vajon megérte-e. Igazi hősök voltak, akik nagyon sokat tettek meg azért, hogy ez az anyag megszülessen, megvalósuljon. Örökre belopták a szívembe magukat (az esküvőjük is különleges volt).
Nem tudom, aggódtam-e már ennyire, amíg nem láttam a képeket, hogy vajon van-e egyetlen használható fotóm. Az elsőre letöltött színtelen szagtalan anyag sem volt túl lelkesítő. A végeredményt viszont imádom. Imádom mert benne van minden. Az álom, a szerelem, a hit, a kudarctól való félelem, a küzdés, a vakmerőség, az együttműdés és végül ez a slideshow: a jutalom.
