Published at: 12:07 du. - csütörtök július 15 2010
Nem kell sokat gondolkodnom, mit is írhatnék Petráékról. Ezt a kislányt láttam felnőni. Már picinek is gyönyörű volt, de nőnek fantasztikus lett. Ami mindenki számára egyértelmű csodaszép. Ami azonban nem látszik elsőre, hogy rendkívül kedves, vidám és okos is a leányzó. Elfogult vagyok? Lehet… Mentségemre legyen mondva, aki ismeri, mindenki az.
Évek óta mondogattam neki, hogyha megkérik a kezét, szülők után én vagyok az első akit hívni kell. Petra szót fogadott. Így aztán sikerült összehozni úgy, hogy ott lehetettem velük, én fotózhattam őket végig.
Az hogy Petra olyan párra lelt, akit én is imádok, már csak hab a tortán. Nem lehet Pétert nem kedvelni. Olyan oldott volt az első találkozón, amit mindig kívánok. Azt hittem komoly boxmeccs vár rám, a hétfői fotózás miatt, hiszen ő nem nézett végig ezer fotóst a neten. Nem járta végig az utat, ami alapján egy pár érzi, én vagyok az. Csak közölték vele, hogy én leszek az. Leült átlapozott egy albumot. Mikor megkérdeztem, hogy szeretne-e ilyen képeket, nem habozott. Két nap bulizás után remekül bírta a 4 órás gyűrődést.
Published at: 11:07 du. - csütörtök július 08 2010
Anitáék egy 7 hónap után lemondott időpontra jelentkeztek be nálam. Ami azt jelenti, hogy már egészen közel volt az esküvőjük időpontja. De Anita nem aggódott, hogy nem talál fotóst ha későn kezd keresgélni. Egy barátnő képe a facebookon és már meg is voltam. Nem nézelődött tovább, ezt sem bonyolította túl.
Május 15. szakadó eső. Gyönyörű környék, kültérre tervezett polgári és fotózás. De valahogy ez is olyan szépen oldódott meg. Már vártak bennünket a szomszédos nyitás előtt álló hotelben. A polgárit pedig bepakolták a vacsora helyszínére, amit aztán a fogadás alatt visszavarázsoltak. Galambokkal áztunk, de nem volt aggódás. Nem volt pánik. Csak könnyedén gördült az esküvő, mindenki jól érezte magát. Én is
Nina&Patrick was not an a typical wedding couple for me. First I photographed their lovely two kids. Then a bit less then 2 years later came the day of their wedding. It is usually the other way around
Emphasis was set on different sections. For them it was a moment to stop, to share with family and friends. For me it meant a shorter creative session and a lot of pictures with the friends, of the ceremony, of moments they shared.
Akik régebben is olvasták a blogomat, ismerik Amelie történetét. Számomra esküvővel, kismama fotózással indult. Amitől igazi csoda lett az Amelie születése, melynek tavaly tavasszal én is részese lehettem.
Röviddel megszületése után elköltöztek, azóta most láttam őket először újra. Születése napján ott, kialakult valami kötődés közöttünk, helyesebben mondva én kötődöm hozzá. Számomra mindig is egy csoda lesz. Különleges, semmihez nem hasonlítható érzés, ami köt hozzá, ahhoz az emlékhez. Az a nap gazdaggá tett, tudatosabbá, valahogyan megértettem, mi is a feladatom fotósként. Tudatosabban élem meg azt, hogy emberek ilyen közel engednek magukhoz, hogy annyi mindent megosztanak velem.
Két gyermek édesanyjaként jogos lehet a kérdés, hogy miért éltem meg egy hozzám rokoni szálon nem kötődő kislány születését ilyen intenzitással. Amikor a gyermekeim születtek, azt mondhatom, szinte még én is gyerek voltam. Nem annyira a koromat, hanem inkább az érettségemet tekintve. És a fájdalom számomra túl sok mindent elnyomott.
A másik oldalon viszont ma tudom már, hogy mit is jelent egy gyermek érkezése. Hozzájuk képest életem bármely története jelentéktelen.
Szóval a torkomban egy gombóccal látogattam meg őket és mi mást adtam volna apukának pár nappal később a 40. szülinapjára, mint egy pici albumot a kislány képeiből…
Róluk annyi mindent írhatnék. Az életem már sok ponton keresztezték, hiszen Mariann a szomszédos faluból származik, Lacival pedig egy középiskolába jártunk. Mint annyi mindenkiről róluk sem sokat tudtam, míg 2 évvel ezelőtt egy esküvőn, melyet fotóztam egy párként vettek részt. Mariann azon kevesek közé tartozik, aki földim és mégis tudja, hogy mit és hogyan fotózok.
Ritkán fényképezek ilyen pici esküvőkön, de azon a szombaton tökéletesen passzoltak a délutáni esküvői programomhoz.
Az, hogy a délutáni időponthoz passzoltak azt is jelentette, hogy az Alföldön a semmi közepén kellett, a déli fényben fotózni. A kreatív fotózás mozgásterét tovább nehezítette, hogy Mariann kismama, már akkor mindenórásnak tűnt.
Minden kétkedőnek ajánlom ezt a sorozatot. Íme egy kismama az esküvő előtt, aki hajlandó romos házakban bóklászni, farakások között egyensúlyozni, vizes, saras pipacsmező közepébe bemászni. Pedig terveznek majd egyházi esküvőt, lakodalommal. Eredetileg csak pár képet szerettek volna, de sikerült meggyőznöm őket, hogy érdemes lesz rászánni az időt, utazni, mert ez a pillanat is különleges. Bármit is hoz a jövő, ez a sorozat megismételhetlen lesz. Igaz, a tények szárazak: egy kis ebéd és Tázlár házasságkötő terme. Nekem ott voltak a nem száraz tények: a pillanat, mikor két ember élete hivatalosan összeforr. Persze ne felejtsük el, hogy Rozina a pocakban különlegessé tette ezt a sorozatot. Csak akkor és csak ott…
Mi újat mutathatok még róluk? A félelmeim alakították úgy a programot, hogy egy másik napon fotóztuk a kreatívjukat. Az ok elsősorban a helyszínválasztás volt. A Turai kastély messze volt ahhoz, hogy be tudjuk illeszteni az esküvő programjába. Miután velük főként külső helyszínen fotózott képek voltak Indiában, ezért kerestünk valami nagyon kontrasztost a decemberi képeikhez képest. Valamit, ami indiai szemnek is különleges lehet. Így lett lett az ő házasságkötésük fotózásának utolsó állomása a kastély.
Furcsa érzés volt ismét látni őket. India olyan mélyen belém ivódott, hogy tele voltam kérdőjelekkel. Nem tudtam, mit fogok tudni fotózni velük kapcsolatban. Hiszen annyit fotóztam őket! Tudok-e majd olyan képeket készíteni, ami nem önmagam ismétlése?
Ugyanaz a pár, ugyanaz a szerelem.
Azonban most Fruzsi rokonai, magyarországi barátai, hazai esküvős szokásokkal. Tehát mégis más.
Számomra különleges, hiszen decemberben megismert rokonok, barátok ide is eljöttek. Jó volt látni őket újra. Szívet melengető volt együtt megnézni az indiai slideshowjukat, videójukat.
Aki olvasta a blogomat február, márciusban, annak ez a klip már nem tartogat újdonságot, görgessen lejjebb.
Jó volt újra indiai motívumok között lenni.
Ez a klip az esküvő napjáról szól. A kreatívot másik napon fotóztuk és számomra annyi kedves kép lett, hogy nem szorítottam bele ebbe a slideshowba, hanem a következő bejegyzés lesz.
Az aranyszabályom, hogy hetente frissítem a blogom. Ez a heti valahogy nehezen jön össze. No nem azért, mert nem állnak az anyagok sorban a slideshow válogatáshoz, hanem mert nem jutottam el addig, hogy megcsináljam. Jövő héten cserébe duplázom, mivel elkezdtem leválogatni a következő esküvőt és annyi képet szeretnék megmutatni, hogy nem fog a kreatív és az esküvő egyben elférni.
Ezt a pár képet nem akartam a gépemen hagyni elenyészni. Ha nem is esküvősek, de a történetük ahhoz kötődik.
Igazi éjszakai bagoly lettem. Szezonban jól jön, szombatonként nem okoz gondot, hogy a menyecskét még éberen várjam. Az éjszakai fekvéseknek köszönhetően esett meg az, hogy szerintem az elmúlt sok évben egyáltalán nem láttam a hajnalt. Egy szombati esküvőre kései vendégként érkeztünk, nem is siettünk haza. A fiúk reggel 4-re eleget ittak, ahhoz, hogy a kezdődő fényektől lelkesedést kapjanak és a tó felé vegyük az irányt. Még jó, hogy nem volt kéznél pecabot, mert még a tó közepén találtam volna magam.
Tudom, hogy sokaknak ez a képi világ nem sokat jelent, de számomra teljesen újszerű volt az élmény. Ahogyan a színek megjelentek, szó szerint hasadt a hajnal…
Azt hiszem eljön majd az a pillanat, amikor ezt egy menyasszonnyal fogom lefotózni
Próbálom felidézni, mikor volt az utolsó alkalom, hogy ez megtörtént velem. A digitális világban biztosan nem. Az pedig azt jelenti, hogy 2003 óta tuti nem. És azelőtt sem igazán áll össze a kép, hogy melyik esküvőn lehetett az utolsó, hogy úgy vettem részt, hogy nem én fotóztam. Hát furcsa is volt nagyon. Délelőtt volt egy másik esküvő, mégis csak szezon van Annak története hamarosan, az sem volt átlagos.
Délután azonban ott álltam a templomban teljes harci díszben (ruha amiben simán fekhetek a földön, két kamera az oldalamon, hátizsák a közelben). Néztem a kollégát a szertartás alatt. Meg a gratulációnál. Úgy kb. 1 óra után hátradőltem, áttekertem mind a két gépem jpg, fekete-fehérre és elkezdtem játszani. Meg beszélgetni, meg enni és persze táncolni. Azt hittem nehezebben fog menni. Hogy ideges leszek, hogy én nem így csinálnám. Valóban másként csinálom, de Daróczi Csabi ott volt mindenütt, lefotózott mindent. Aki ismeri a munkáját, az tudja, nem is akárhogyan.
Szóval köszönöm ezt az élményt neki és nektek is Edó és Attila!!! Sok boldogságot!
Múlkoriban kérdezte valaki, hogyan lehet, hogy nem unom ezt a sok menyasszonyt. Igazából számomra ez értelmetlen kérdés. Az egy dolog, hogy a lányok menyasszonyruhában vannak. Mind más történet. Vannak esküvők, melyek hasonlítanak helyszínben, vagy időbeosztásban. De mind más történetet mesél nekem. Ám ez az esküvő minden eddigitől eltért.
Zsuzsa és Zoli ma délután 1-kor házasodtak össze. Most a Rómába tartó gépen ülnek, nászútjuk első pillanatait élvezve. Mitől titkos? A rokonság, a barátok ebből a képeslapból értesülhettek ma a nagy eseményről.
A mai nap 11-en (ebből 3 a videós, az anyakönyvezető és én) lehettünk ott a nagy pillanatnál, melyen:
“Így kéz a kézben mi eddig szerelem volt,
törvény már.”
Íme a sorozat, melyből végül a kedvencük a képeslapra került:
Belelátva picit a történetbe azt kell mondjam, ennek a párosnak ez volt az útja. Különleges, más, de valahol ugyanaz: esküvő és szerelem!
